A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-11-01 / 11. szám
508 törzs ükapjának a nevét. Ezt kaptam tőle végkielégítésül. Mert örökségül nem hagyhatott volna rám semmit, csak az üres szilvóriumos üveget. Erre a szőkebajusz az öreglány után kezdett kérdezgetni. Válaszul úgy ránéztem, hogy elpirult, és lesütötte a szemét. Sóhajtott hozzá. „Jó, hagyjuk a fájdalmas elemeket.” Ide-oda rakosgatta íróasztalán az iratokat, aztán mintha éppen először látott volna, megkérdezte, hol ültem barátom mellé a kocsiba, merről jöttünk, hová akartunk menni. Jó, hogy nem azt kérdezte, hol akartunk robbantani, gyújtogatni, lázítani, embert rabolni. Már négy órája vagyok itt, és zúg a fejem. A kocsiban hárman voltunk. Sufi csak vihogott, hogy jól kifogtuk, mert egész éjjel furikázhatunk. Lótetű avval arénázott, hogy Monte-Carlóba megy az autóversenyre. Akarunk-e vele menni? Egész csini libusok vagyunk, de valószínű, hogy nemünk minden gátlásával és alsóbbrendűségi érzésével. Erre be akartam nyomni fejét a volán alá. Tüstént meglátszott, hogy milyen tökkirály: olyan dugóhúzót írt az aszfaltra, hogy ha forgalom lett volna, a reggeli újság első oldalára elég lett volna csak a halottak neve. És utána még neki állt feljebb. Hogy alapjában buta kis liba vagyok, és csak gágicsálok, de merni nem mernék semmit. Mert például el merném-e lopni a földalatti valamelyik szerelvényét, vagy meg tudnám-e tanulni a biztonsági zárak kis és nagy anatómiáját, vagy egyszerűen... — és ekkor hirtelen lelassított: „Na, csinibaba, hozzál magadnak onnan abból a kirakatból egy blúzt, azt a világoskéket! Talán nem mered?" „Még hogy nem merem?!" üvöltöttem, és a lába közé köptem. Már lent is voltam a járdán. Ahogyan csörögni szoktunk, és egymásnak koccanunk a farmerban, neki lódítottam a fenekemet a nagy kirakatüvegnek. Sose hittem volna, hogy az üveg ekkorát tud nyögni. A harmadik lendület célhoz vezetett. Akkora csörömpöléssel, mintha egy üveggyár került volna gőzhenger alá, betört. Kiemeltem a blúzt, és híres hullámzó mozgásommal indultam vissza a kocsihoz. De mögöttem már bosszúért kiáltott a társadalmi jólét. Lótetű, az a dög, nem várt meg. A gázba taposott, és ott hagyott kezemben a blúzzal. Most itt ülök, és várom a reggelt. De minek várom? Hogy megmutassam, mennyire bátor vagyok? Kinek? Miért? ☆ ☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆☆ Négyesy Irén, REJTS EL Nézd, hogy remegek, félek, kerget a kegyetlen élet, kínlódom lázaktól verten; rejts el a szivedben engem.
