A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
43 Zsidei Barnabás FEKETE KENYÉRLESÖK nyhülést keresve menekültem pár év előtt a gömöri hegyekbe. Kerestem az egyensúlyt, a felemelő Istent és a megértő embert. Egy festői faluban kötöttem ki. Nézelődésemben egy rozzant autó zavart meg. Mosolygós, öreg pap vezette. A cigányok telepénél állt meg vele. Népes, mezítlábas, hiányosan öltözött gyerekhad várta. Hajuk a fülükre nőtt, semmi nyoma a gyermekkor rózsáinak. Csak a szemükben csillogott feketén, tisztán az öröm. A telep egyetlen valamirevaló székét hamar előkerítették, sapkájukkal törölgették, majd ráültették mesterüket. Elébe telepedtek félkörben a földre. Hajdanán Izrael népe nem várta úgy a mannát vándorlása alatt, mint ez a tucatnyi lurkó az öreg pap szavait. Lélekben messze jártak, feledték a nélkülözést, a megkülönböztetést, a be nem teljesült gyermeki vágyakat, feledtek minden emberit. Ott ültek az utolsó vacsora termében. A lábmosás említésekor riadtan húzták maguk alá sötétbarna, cserepes lábukat. Együtt heveskedtek Péterrel, fejletlen vállukkal segítettek volna a kereszt terhén. Kis kezükkel mutatták, hogy hogyan nyújtottak volna vizet Jézusnak epe helyett. Közbeszóltak, felkiáltottak, mert látták, amit hallottak. Mint a száraz föld, itták, szítták magukba Jézus minden szavát. Az óra lassan végétért. Öreg papjukat elkísérték a pöfpgő masináig. Egy darabon még versenyit is futottak vele, aztán csak szemükkel kísérték az egyre fogyó képet. És eljött végre a nagy nap. Templom csak a szomszéd faluban volt.Át kellett gyalogolniuk. Szegényes külsővel szaporáztak már kora reggel az a- nyaegyház felé. Meglestem őket. Szerényen tömörültek társaik mögött, s vártak. Jobban nem válj a a gyermek az é- desanyját. Holdat járó ember nem volt olyan kíváncsi, mint a maroknyi gyermeksereg. Várták az Istent, mint annak idején Rimbaud kenyériesői, éhesen, tisztán. Áldozáskor egyszerre tódultak az oltárhoz. Aztán, mint mikor valaki kincset lel, úgy lépdeltek a helyükre mezítelen talpukkal a hideg kövön. Még mosolyogtak is, hogy megvan, eljött, megfogták, bennük lakozik mostmár. Akiről annyi szépet hallottak, Aki a legnagyobb hatalom, és legjobb szívű gondviselő. Az a néhány ingderék lopott alma, az a kalap szilva, elcsent kukoricacső, kiszedett fészek, néhány napos iskolakerülés mind feledetté vált. Irigységgel húzódtam meg egy pádon. Bárcsak cserélhetnék velük! Én, a vámos. Adnám meleg otthonomat széljárta viskójukért, cserélném évtizedek tudását egyszerű kis értelmükért, fáradó szivemet ártatlan érzelmeikért. Cserélnék most velük! Fekete bőrű, csillogó szemű kis cigányaim! Hát ki gazdagabb ma nálatok? Az agapé után a lelkipásztor összegyűjti apró népét, útjára bocsátja őket. Búcsúzóul reverendáját fogdossák, nézegetik a breviárium szallagjait, majd i- gazi örömmel indulnak hazafelé. Könnyű nekik, mert övék lett az Isten.
