A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
38 Halálos ítélethozatal jogát a római hatóságok Jeruzsálemben fenntartották maguknak. így a főtanács Jézust a római helytartó, Pilátus elé vezetteti, hogy kieszközölje tőle ezt az ítéletet. A fő vádpont itt, teljesen alaptalanul, politikai lázítás volt. Pilátus eleinte nem akar halálos ítéletet hozni, mert Jézust ártatlannak tartja. De mikor látja, hogy az ítélet megtagadása politikai pályafutásának hátrányára vélnék, némi huzavona után enged, és kimondja az ítéletet: keresztre- feszítés. Jézust a katonák és szolgák összeverik, leköpdösik, megkorbácsolják, és végül a Jeruzsálem melletti Golgota (Kálvária) dombon keresztre szögezik. Három óráig kínlódott Jézusa keresztfán. Mintha minden emberi gonoszság rászakadt volna, hogy összetörje. Az Isten ped ig hallgat, nem lép közbe, elrejti arcát. Micsoda kísértés volt ez! Nyilvános működése kezdetén a Szentírás szerint megkísértette az ördög azzal, hogy fordítsa a maga hasznára csodatevő hatalmát, fitogtassa az emberek előtt kiváltságait, törjön földi hatalomra. Jézus ezt az emberek részéről is ismételten megújuló kísértést a leghatározottabban visszautasította: szegényen, szelíden, áldozatosan élt, csak az Isten akaratának, az Isten tiszta szeretetének tükreként. De most egészen más oldalról sokkal borzasztóbb kettős kísértés támadja meg. Azt hirdette: „Szeresd ellenségedet" — és ellenségei most a legcsúfondárosabb és legkínosabb módon veszik el életét: hogyan lehet hát az ilyen ellenséget szeretni? Mindig az Isten iránti feltétlen bizalmat hirdette, és teljes odaadással teljesítette akaratát, — és ez az Isten most hagyja, hogy kivégezzék, az ujját sem mozdítja szabadítására: hogyan lehet hát bízni az ilyen Istenben? Ez volt az a kettős kísértés, amely Jézusra támadt az utolsó óráiban. És Jézus válasza? „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek" — ez első szava a kereszten (Lk. 23,34), egyben válasz az első kísértésre. Még most is szeret, bíráit is, hóhérait is, mindenkit, mindvégig. Szeret, és megbocsát. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért" - mondta (Jn.14,13). És most életét adja minden emberért, neki minden ember: barát, azok is, akik elárulják, gyűlölik, elvetik. Utolsó szavával pedig Istenhez fordul a kereszten, akitől oly elhagyottnak érezte magát: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet" (Lk.23,46). Ez a válasza a második kísértésre. Hívő bizalommal, fiúi engedelmességgel hajtja le fejét, és leheli ki lelkét. Jézus egész élete az Isten és az emberek iránti szeretet himnusza, halála pedig e kettős szeretet csúcspontja. Ezért tárja fel halála tökéletesen az Isten sze- retetét. Itt tárul fel véglegesen, milyen „az élő Isten Fia": önfeledő, önátadó, bízó, mindent az Atya kezéből elfogadó, mindent az Atyának visszaadó, az Atya szerető szívével teljesen egybeforrott végtelen jóság. Megérezte ezt a keresztnél őrködő római százados is: Jézus halála pillanatában megdöbbenve kiáltott fel: „Ez az ember valóban Isten Fia volt" (Mk. 15,39). A tanítványok szemében azonban Jézus szégyenletes halála csak azt jelentette, hogy mindennek vége. Lám, nem tudta saját magát megmenteni. És Isten sem mentette meg a haláltól. Tévedés volt hát minden? Félelmükben szétfutottak. Úgy látszott, hogy Jézus mozgalma teljes kudarcba fulladt.
