A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
309 tartozott, amelynek szele megsuhintotta Ady Endrét is. Persze, Claudel nem a divatnak engedett, kezdeti döntését lassan-lassan olyan elkötelezettséggé érlelte, amelynek őszinteségéhez és szilárdságához semmi kétség nem fér. Ma, amikor a mítosztalanítás korát éljük, a Claudel - életművet körülvevő misztikus ködöt is szétfoszlatta a kritika. De Claudel ezzel semmit sem veszített nagyságából. így még valóságosabban, „emberközelben" áll előttünk a piedesztáljáról leemelt óriás. Paul Claudel az egyetemesség és a kozmikus távlatok költőóriása marad a mai nemzedéknek is. Bár mint diplomata bejárta a világot — főleg Távol-Kelet élményei termékenyítették meg művét valójában mindig francia maradt, a francia kultúrába eresztette szellemi gyökereit. így nyugodtan bejárhatta a világot, anélkül, hogy otthontalanná lett volna. Egyik legnagyobb drámája, a konkvisztádorok korában lejátszódó SELYEMCIPŐ (amelyet most halála 25. évfordulója alkalmából Párizsban felújítottak), ezzel a színpadi utasítással kezdődik: „E dráma színhelye a világ". A ,díszleteket" a kontinensek alkotják. És maga a dráma: a kegyelem és a szabadság párviadala. Claudel mint katolikus is realista maradt. A Teremtés könyvével megállapítja: minden jó ezen a világon. De nem tagadja a világban levő rosszat. Optimizmusa azonban ezt mondatja vele: A rossz úgy van jelen világunkban, mint a vizet hordó rabszolga. Katolikus realizmusa nemcsak az egyént, a személyek drámáját veszi figyelembe, hanem a politikai, társadalmi, gazdasági élet területén jelentkező problémákat is. Mint diplomata megismerhette a világot. New Yorktól és Bostontól Kínáig és Japánig, Rio de Janeirótól Prágáig és Hamburgig képviselte hazáját. A mindenséget akarta versbe szedni. Az egész teremtést belefoglalni művébe, és mintegy dicséretként bemutatni Istennek. A Selyemcipőben így fejezte ki „ katolicitását": „Ami szép, az egyesít, ami szép, Istentől származik, nem is tudom másképp nevezni, csak katolikusnak." Az eredeti értelemben vett katolicitást, egyetemességet az író és költő úgy fejezte ki, hogy eredeti drámai és költői nyelvet teremtett. Robusztus, őseredeti szimbólumokhoz folyamodott. Nem annyira a rímeket kedvelte, hanem inkább a hömpölygő, áradó szabadritmusú verseket. A hagyományos alexandrinok kereteit szétfeszítette. A beszélt francia nyelv lejtését, muzsikáját figyelte és vette át. Szívesen hallgatta a vidéki parasztasszonyok vagy a párizsi kofák darabosan elegáns mondatainak hullámzását. Minden jel volt számára, a jelek jelentését kutatta. A mindenségben minden összefügg, „kapcsolódik" szolidáris, közlekedik a paránytól a mérhetetlen messzeségekig. Erről így ír egyik szabadversében: „Egyetlen körömkarcolás és Nara harangja zúgni, kongni kezd. Egy kerek szó szár nélkül kifestik magától a papíron, ujjad nyomán befejezetlen betú'rajz a homokon. És a lélek-egész lázba jön az értés rétegződő mélységeiben. Egy szál szomorúfíízlevél a tó tükrén, és az egész csillagos ég és a föld és a Királyi Palota és az élettelen város.
