A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-07-01 / 7. szám
304 Minderre az elvi megokolást „a lelkiismereti szabadság és a vallás szabad gyakorlásának együttes értelmezése” adja, mely a magyar alkotmány elve a vallásszabadságot illetően. Ez az elv kimondja, hogy a vallást nem szabad úgy gyakorolni, hogy ez másokat a vallásnélküliség vagy a vallástól való elszakadás szabadságában befolyásoljon. A materialista világnézet ugyanakkor a mindent uraló államvallás előnyeit élvezi: az 1979/79-es tanévben bevezetett új oktatási rendszerben minden tantárgy kapcsán oktatják, ismerete előfeltétel az egyetemi felvételeknél, bizonyos pályákon az előhaladásnál, kizárólagosan propagálják a tömeghírközlő eszközökben, iskolán kívüli népművelésben, stb. A vallás elleni küzdelem hosszú ideig adminisztratív eszközökkel történt. Az egyházpolitikát konkréten intéző tisztviselők között ma is sok a régi radikális irányt képviselő, akik nem tudnak hozzáigazodni a jelenlegi toleránsabb egyházpolitikához, illetve nem látják meg, hogyan jut el az új egyházpolitika az egyház adminisztratív elnyomása helyett a szocializmus közös építésének útján a vallás kiküszöböléséig, hogyan válik a hívők és nem hívők közös részvétele a szocializmus építésében a vallásra is kiteijedő „szocialista beiskolázás”-sá a hegeli elvnek megfelelően: „Űszni vízben kell megtanulni”, hogyan lesz a vallás elvetése mintegy mellékterméke, velejárója a dolgozó ember érzelmi, értelmi élete és gyakorlati tevékenysége átalakításának - ahogy ezt a marxista felfogás szerint törvényszerű folyamatot egy magyar marxista valláskritikus megfogalmazta ( v.ö. Lukács József, Szocializmus és valláskritika). Az ilyen tisztviselők túlkapásai ellen sok esetben az ÁEH valóban védi a vallási életet, mert ma már károsnak minősíti az adminisztratív eszközök alkalmazását. A marxista ideológusok és a magyar egyházpolitikusok feltételezik, hogy a szocializmus megvalósulása során tartósan érvényesülő tendencia a vallásosság csökkenése, a társadalmi tudat fokozódó szekularizációja, a tudományos világnézet elterjedése. A magyar egyházpolitika ezzel számolva tesz különbséget - ahogy Miklós megfogalmazza — „a marxista párt ideológiai és politikai céljai között, és az ideológiai célkitűzést nem önmagában tekinti, hanem politikai célokhoz való viszonyában”. Az ideológiai és politikai célokat a politikai vezetés nem a tolerancia vagy a liberalizmus, tehát elvek alapján hozza összhangba, hanem állandó erőpróba során, t.i. aszerint, hogy az egyház és állam, illetve a párt helyi képviselői: a plébános és a tanácselnök, illetve párttitkár között hogyan alakul a helyi kapcsolat. Ezért szinte minden faluban, városban más a vallásszabadság helyzete. Helyi viszonylatban az országos politikától merőben eltérő egyházpolitikai klíma alakulhat ki, az egyház előnyére, de hátrányára is. A vallásszabadság gyakorlatát Magyarországon tehát helyi viszonylatban a személyi kapcsolatok határozzák meg, országos viszonylatban pedig a politikai hasznosság, a „valamit valamiért”, az „adok-veszek” pragmatikus gyakorlata. Miklós ugyan hangsúlyozza, hogy az állam és az egyház egyenlő partnerek. Valójában az egyházi vezetők (dialóguspartnerek) függő viszonyban, kényszerhelyzetben vannak. Ebben a dinamikus életerőt megkívánó helyzetben még mindig nagy hátránya a magyar egyháznak, hogy nem szokta meg az erőszakos-erősebbel
