A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
263 FIATALOKNAK RÁRAGASZTOTTÁK A NEVET: TA-TA Olyan volt, mint akármelyik más jóvágású fiú. Száz métert is tudott e- gyensúlyozva menni a vasúti sínen, a kézenállást egy lendületből megcsinálta, ügyesen lerajzolta Szultánt, a tavalyi cirkusz oroszlánját, meg a szelidítőt is, a- mint a szörnyű bestia szájába dugja a fejét. Na és még valami: menet közben 4 méterről is rá tudott serein teni a ligeti fasor minden második fájára. Ez így ment addig a napig, vagyis az első iskolai napig, amikoris megkérdezték a nevét. Kis... Kis... - mondta vezetéknevét, aztán megállt, mintha a tanítónak ezzel meg is kellett volna elégednie. — Hát a keresztneved? Vagy nem is vagy megkeresztelve? - nevetett rá a tanító. A fiú erre elvörösödött és zavartan rángatni kezdte a nadrágvarrását. - Nos?... A sürgető kérdésre a fiú egész testében összerándult és alig hallhatóan - mint aki valamivel nagyon küszködik - próbált válaszolni: Ta... Ta... Az első szó tag után megakadt, de egyszerre csak kemény elszánás jelent meg arcán, és újra nekiugrott, hogy keresztnevét kimondja. Most sikerült is, de az első szó tagot ismét megduplázta: Ta-Tamás. A tanító értedenül kérdezte: - Hogyan mondod? - Üjra birkóznia kellett a válasszal, de újra csak így sikerült: - Ta-Tamás. A tanító megcsóválta a fejét és összeráncolta a homlokát. Aztán az asztalra csapott, mert az osztályban 30 gyerek ismételte meg kórusban: - Ta-Tamás! Ta-Tamás! Az osztály ezentúl csak azt várta, mikor szólítja fel a tanító Kis Tamást, és mit kérdez tőle. A földrajzóra után így gúnyolták: — Ta-ta, merre folyik a Duna? Ta-ta, hol terem a búza? Ta-ta letörött az üveg nyaka... — Az egész udvar visszhangzott a kiabálástól. Osztálytársai nem is gondoltak arra, hogy Kis Tamásnak ez nemcsak rosszul esik, hanem belülről egyenesen égeti, maija. Nem gondoltak semmire, csak keresték azokat a szavakat, amelyeknek első szótagját ismételve valami „muris” mondás születhet. Minél jobban nevettek, Tamás annál jobban küszködött még a legegyszerűbb szavakkal is. Minél jobban dadogott, annál jobban csúfolták. Végül a fiú már ki sem merte nyitni a száját. A tízpercben is az udvar sarkában egy vékony faággal magának rajzolgatott a porba. A tanító meg is kérdezte a fiúkat: - Tamással senki sem játszik? — Az osztályelső válaszolt: - Úgy dadog, hogy focizni sem lehet vele... És minthaezzel aválasszal rendben is lett volna minden. Semmivel sem törődtek, csak várták, mikorhíyja a tanító a táblához.Egy nap magától ment oda, amikor a többiek kint voltak az udvaron. Gyorsan futott kezében a kréta, és egy irtó „klassz” srác kezdett nevetni a táblán. Rá lehetett ismerni. A füleiről. Amikor az osztály bejött az udvarról, a gyerekek először csak megbámulták a rajzot, aztán nevetni kezdtek. Jó volt a rajz, de mégjobb alatta az írás: Apátfalvi Lapátfülű Agenor. Ilyet az osztály még nem hallott. A nevetésből akkora indiánüvöltés lett, hogy majd kinyíltak az ablakok. De most az elismerés hangzott Kis Tamás fülébe. Ettől kezdve a csapatba is bevették, de a név, hogy Ta-ta, rajta maradt.
