A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-05-01 / 5. szám
Aprotestantizmusban van valami veleszületett bizalmatlanság az érzékelhető, a kegyelem látható, szemlélhető oldala iránt, röviden az úgynevezett megtestesülés-elv iránt. Hasonlóképpen van a katolicizmusban valami veleszületett bizalmatlanság a kegyelem-hozta szabadság iránt, mintha az embernek spontánul és szabadon nem is volna szabad megnyilatkoznia. A kegyelemnek, mint szabadságra-hívó — protestáns típusú — szólításnak a felfedezése ránk van bízva. Ebben a hívásban az egyed szabadsága van kihangsúlyozva: kegyelmes Istene színe előtt a hivő ember nem szolgája és nem alattvalója senkinek. A „keresztény embernek” ez a szabadsága vezetett köztudomásúlag, igen bonyolult okságokon keresztül, a polgárság politikai szabadságához is. Emellett azonban lehetségesnek tartom a keresztény szabadságra-jutásnak egy másik formáját is: a kegyelemnek, mint a szabadság meghozójának a megtapasztalását. Talán egy jövendő ökuménikus kereszténységben katolikus típusú kegyelem-tapasztalatnak fogják nevezni. Mire gondolok? Ebben a kegyelem a felszabadulás megtapasztalásaként van kihangsúlyozva: a kegyelem olyan folyamat, amelyben elsősorban nem az egyén, hanem egy közösség tapasztalja meg magát Isten színe előtt szbadnak; olyan folyamat, amelyben egy nép lesz szabaddá; magát arra hívottnak és arra szabadítottnak tapasztalja, hogy Isten színe előtt saját történelmének hordozója legyen. Itt nem egy egyén szabadulástörténete áll előtérben, hanem egy népé, vagyis nem az, hogyan ébred az egyed Isten színe előtt valódi önmagára, hanem: hogyan ébred önmagára egy nép, és abban természetesen az egyes ember is. Johann Baptist Metz Az Egyház szentségi közösség: a keresztség által leszünk tagjai és az eucharisz- tia kebelez be teljességébe. Testen belül a tagok mindegyike sajátos adományainak mértéke szerint vesz részt a nagy egész szolgálatában. A szolgálatok és hierarchikus rendek feladatukat az Egyházban, és nem az Egyházon és nem az Egyház felett gyakorolják. Ezért ellentét a felszentelt papság és a hívek papsága közt el sem gondolható, mert az összes keresztény ugyanannak a Testnek a tagja. A püspöki testület biztosítja a hagyomány apostoli folytonosságát, hogy az embereket „hívőkké” és „testvérekké” tegye és így fölépüljön az Isten népe, a „papi ország”, a „királyi nép.” Minden feladatnak megfelel a maga adománya, mely a másikkal be nem helyettesíthető. A világi semmit sem tehet a szentségek vonalán. Viszont világiak nélkül a keresztény küldetés a világban megvalósíthatatlan volna. Paul Evdokimov.
