A Szív, 1980 (66. évfolyam, 1-12. szám)
1980-03-01 / 3. szám
118 A vezeklés és engesztelés lelkületének sürgetésével hozta meg az egyház böjti fegyelmének a modern időkhöz alkalmazkodó új rendjét. 1966. febr. 17-én írta alá VI. Pál pápa „Poenitemini" kezdetű apostoli rendelkezését és evvel meghatározta a péntek és a nagyböjt új böjtfegyelmi módját. A pápa egyben felhatalmazta a világegyház püspökeit, hogy saját országuk területére egységesen alkalmazzák az apostoli konstitúció előírásait. így minden országban nagyböjt elején a templomokban felolvassák a püspöki kar ide vonatkozó rendelkezését. Akár így, akár úgy módosítják a főpásztorok az apostoli konstitúció előírásait, mindég érvényes marad a két főelv: az év minden péntekén saját magunknak valami áldozattal, lemondással, szeretetszolgálattal, vagy áhitatgyakorlattal ki kell fejeznünk, hogy tudatában vagyunk: Jézus Krisztus értünk bűnös emberkért halt meg a kereszten. Régen nem volt szabad húst enni, az új rend szerint mindenki maga választhatja meg pénteki önmegtagadásának módját. De A PÉNTEK PÉNTEK MARADT. Tehát az egyház nem törölte el, hanem sokkal jobban a személyes felelősség fókuszába állította. Ma senki sem mondhatja: — Rántott halat ettem, tehát megtartottam a pénteket. A szent Negyvennap korábbi „kopalási" böjtje helyébe is a szabadon választott személyes áldozat lépett: a külső és belső önmegtagadások között első hely illeti a mások felkarolására irányuló szeretetszolgálat minden módja. Tehát az egyház nem törölte el a böjtfegyelem rendjét, hanem megszigorította. Az automatikusan elfogadott rutin helyébe a tudatos, személyes felelősséggel választott lemondást ill. szolgálatot állította. Talán nem fölösleges kiemelnünk: ki-ki követheti a gyermek- ill. fiatal éveiben megszokott rendet. Nevelés szempont- jábólsokat jelent, hogy pl. pénteken, amikor az édesanya az asztalra teszi a család közös étkezésekor a tálat, figyelmezteti a családtagokat, azért egyszerűbb érezhetően a menü, illetőleg azért nincs húsétel, mert péntek van — nagyböjtben: azért nem járunk a hűtőszekrényre unos-untalan, mert nagyböjt van. A dohányos ember valamivel kisebbre szabaja napi a- dagját, a diák kevesebbet nézi a tévét és jobban tanul, a háziasszony felhívja telefonon elmagányosodó ismerőseit, beteget látogat, könyvet ad kölcsön, vagy felcsattanó szó nélkül viseli környezetének, gyerekeinek tapintatlan rendetlenségét és hangosságát, stb. A keresztény aszkézis sohasem mondhat le az önmegtagadásról. A testi önmegtagadásról sem. A nagyböjti misék ünnepi éneke a testi böjtölést úgy magasztalja, mint amely „felemeli a lelket, erényünket gyarapítja és jutalmat érdemel". Aquinói Szent Tamás, a középkor legnagyobb hittudósa, mintha a fogyasztói társadalom emberének adna tanácsot, amikor figyelmezteti saját korának keresztényét:— „ . . . kerüljük ezeket: mohón enni — csak a legjobbat enni — mérték nélkül enni — csak válogatott dolgokat enni — csak azt enni, ami ízlik!" E felsorolás mögötti elvet „fogyasztói'' tevékenységünk minden terén hagyjuk érvényesülni. így „NAGYBÖJTI ÁLDOZATUNK", amellyel országonként a püspöki kar által meghirdetett gyűjtés alkalmával a világ éhező népeit segítjük, nemcsak bank-folyószámlánk ügye lesz, hanem a kiírt csekk mögött ott rejlik minden nagyböjti lemondásunk.
