A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
90 — Egy kis narancsot hoztunk. Aztán ezt az üveget. Nem tudom, mi van benne, de anyád főzte, biztos jó. Ezek papírzsebkendők. Itt a friss hálóing, a régit tedd ebbe a zacskóba. Azt üzeni a főnököd... Gyanakodva megfordult, mert a szavai valahogy visszhangtalanul koppantak. Csak három fejet látott az ágyon. Egy kisebb, fekete hajút, egy vöröset s egy másik feketét, amelyet egy ősz csík osztott ketté. Egyikük sem figyelt rá. Más világban jártak. — ... és képzeld mama, akkor azt mondta neki a Manci, no majd adok én neked! És erre úgy elszaladt a róka, hogy tán még ma sem állt meg. Pesze, a mese - gondolta indignálód- va. — És úgy látszik, hogy ez most fontos. Pedig valóban fontos lehetett, mert a három fej még közelebb bújt egymáshoz. Mint ők gyerekkorukban, amikor titkaikat osztották meg egymással. Az asszony az órája után tapogatózott. — Mindjárt hozzák a babát. A férfi is megnézte a karóráját. — Még nem. Majd négykor. Némi öntudat rezgett a hangjában. Akinek ez már a harmadik gyereke, az csak tudja... — Szóltam a nővérnek, hozza le előbb. Hogy ők is lássák. Ők, persze megint csak ők — dohogott magában a férfi. — No, és ha véletlenül, mondjuk, én is látni szeretném? Elvégre eny- nyi jogom csak van! — Hoztál valamit inni? — Mindjárt kinyomok egy narancsot. Azt mondták bent az intézetben a kollégák, ilyenkor az a legjobb. Mert a folyadékszükségletet... — Anyu nem küldött szörpöt? A férfi undorodva mutatta fel az üveget. — Ez az? — Hát nem emlékszel, milyen finom? Amikor udvaroltál, mindig ebből kértél. Azt kellett volna válaszolnia, hogy az e- gészen más. Mert akkor rántott hús volt vacsorára, ha ő felment. Most szafaládéval szokták kínálni. Ám ebben a pillanatbanfeleslegessé váltak a szavak. Az ajtón a nővér suhant be, karján kis csomaggal. — Itt vagyunk, apuka. S most furcsa, szorongó meghatottsággal álltak körülötte. A férfi elszorult szívvel nézte a kis vörös arcocskát, s felkunkorodó barna haját. — Rád hasonlít. — mondta az asszony, és a kezét kereste. A lányok tisztes távolból figyelték a babát. Nem mertek közelebb lépni hozzá, nehogy megzavarják az álmát. Megfeledkeztek a felnőttek jelenlétéről. — Nézd, milyen aranyos, pici a keze! — De édes! — Hogy szuszog! — Itt hagyom neki a mandulát. — Ezt Erika mondta, s ennél nagyobb áldozatot nem is lehetett tőle remélni. A mandulát hónapokkal ezelőtt találta valahol, s azóta nem vált meg tőle. A férfi lehajolt, hogy közelebbről láthassa a kis arcot. Milyen furcsa az élet — gondolta elszoruló szívvel. — Mennyi izgalom, mennyi félelem előzte meg, s most itt van, tessék, itt szuszog, és láthatóan nagyszerűen érzi magát. — Tetszik? — kérdezte az asszony. Bólintott. Felegyenesedett, az ablakhoz lépett és gondosan két ujjnyit csorgatott a pohárba a barnás léből. Aztán vizet tett hozzá és a feleségének nyújtotta. — Iszunk az egészségére, jó? — És az asszony kihörpintette a poharat. Aztán álltak némán az ágy mellett. E- gyikük sem mert megmoccanni. Nézték, nézték a kis jövevényt, aki mintha megérezte volna, hogy pillantások kereszttüzében van, fészkelőd ni kezdett. — A viszontlátásra! — És a nővér kisuhant az ajtón, karján a gyerekkel. Ők pedig ott maradtak, mint egy némajáték főszereplői. Nem is tudta pontosan, mikor lett vége a látogatásnak, hogyan búcsúztak el egymástól. Most itt ballagnak a kórház előtti téren, kezében őrzi a két kisebb kezet, és arra gondol magában, kicsit mosolyogva, milyen veszekedés lesz majd itt, ha mind a hárman fogni akarják majd a kezét.
