A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
71 szolgálatába, hogy ezeket is rászabadítva a népre, terrort fejthessen ki. Az évezredes pátriárkális, szűk látókörű, műveletlen alsó osztályokban halvány árnyéka sem volt a nemzeti öntudatnak. Amitől a nép félt, az a japán szolgálatban álló kínai csapatok voltak. A gerillák jól ismerték a terepet. Ugyancsak rettegésben tartották a népet. Mindenütt találtak búvóhelyeket, ahonnan ki-kitörtek, fosztogattak, elvágták a telefonhuzalokat, lefűrészelték a telefonpóznákat, fölásták az utakat, megszállták a falvakat. A japán katonaság a kínai behódolt csapatok kezébe adta az útépítés, út védelem és a védelmi erődök építésének ügyét. Falvak vonultak ki utat rendbehozni és szakadék mélységű árkokat ásni az utak védelmére. A munka egyszerűen ment végbe. Előírták a falvaknak, hányszáz kocsit, hányezer embert, mennyi élelmet kötelesek szállítani és a fagyban-hőségben levetkőztetett nép, mint egy állat, vonta az igát, dolgozott hónapokon át. Hogy előteremtsék az építések anyagát, kiirtották a fákat, szétszedték a pagodákat és lebontották a jómódúak kőházait. Ezeket a munkákat kínaiak irányították; vesztegetés, egyéni bosszú, ősi gyűlölködés különféle családok között — mind szóhoz jutott most. Egy ellenálló mozdulat, egy ellenkezés elég volt, hogy kürtson családokat a nagyapáktól az unokákig. Mesélték az atyák a vörösök titkos pénznyomdáit és emlegettek területeket, ahol csak ezt a pénzt tűrték. A szegény nép kétféle pénzt használt, dugdosva vörösök előtt a japán, japánok elől a vörös pénzt. És mert szabályos rablás folyt, átkozhatta a sorsát, aki jómódúnak született. Eláshatta ruháit és mert földjeit is beárulták ellenségei, menekülhetett maga és családja, ahova tudott. Hiszen egyszerűen elfogtak valakit családjából és olyan váltságdíjakat kértek, hogy vagyona háromnegyed része ráment. A nép szüntelenül rettegésben élt. Nem mert a falvakban maradni, mert ha a vörösek laktak náluk egy éjjelen át, kirabolva a népet mindenéből, másnap megjelentek a megtorló csapatok és fölégették a falut, halomra ölték a lakosságot. A kútakban hullák oszlottak, a szántóföldekre kivezetett áldozatok kezébe ásót adtak, gödröt vájattak velük, és hogy a puskagolyót se kelljen pazarolni, összekötözve a gödörbe dobták, aztán elevenen betemették. És ez a szerencsétlen nép még csak lázadni sem tudott. Hagyta, hogy történjék, aminek történnie kell. Soha nem volt önzetlen jóakarója, szervezője és vezetője. Senkiben nem bízott. Mint békére és földtúrásra áhítozó szerencsétlen nyáj, tehetetlenül és igénytelenségét a nyomor legvégső határára tolva, tengődött, ahogy tudott. A missziós munka sem volt túlságosan idős errefelé. Régi időkben is jártak itt hithírdetők, de nyomuk veszett és csak egy pagoda utalt halványan rájuk. Különös, hogy éppen egy pogány templomot neveztek ”A lelkiatyák pagodájának”. Körülötte a nem kis terület valószínűen az atyáké lehetett, de erről nem maradt semmi hivatalos írás és kár is lett volna bolygatni a kérdést.
