A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
60 érzi, hogy barátai rossz tanácsadók, nem jelentene igazi békét, ha hallgatna rájuk. Kívül látszólag megnyugodnék, belül azonban továbbra is tűzhányót hordozna magában, míg minden elő nem tört belőle, nem hallgat rájuk. Akkor megtér, és magatartása megváltozik. Az Ur Jézus imája a Getszemáni kertben hasonló folyamatot mutat. Az első pillanatban azt fejezi ki, amit érez: "Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem a kehely" (Mt. 26, 39). Be meri vallani, hogy szeretné elkerülni a halált. Vércseppeket verejtékezik, a- mi szörnyű. Azután erőt vesz magán: "Mégis ne úgy legyen, mint én akarom, hanem a- mint te.” Ebben áll a beszélgető ima dinamikája. Egyrészt eljutni legmélyebb énünknek, a tudatalattinak a kifejezésére, kifejezve azt, ami bennünk él, és akaratunkkal ellenkező megnyilatkozásra kényszerít. Másrészt nemesebb érzelmeket keltve fel, megérezni az Isten szeretetét. Ezért e látszólag nem is keresztény ima mögött kétszeres evangéliumi meggyőződés áll. Elsősorban realitásunk elfogadása, hogy nemcsak fej, értelem és akarat vagyunk, hanem ösztöneink, pszichológiai idegállapotunk, valamint testünk valóságában mélyen gyökerező hajlamaink is énünkhöz tartoznak, s ezért azokat is el kell fogadnunk. Másodszor: hogy a bennünk lévő ellentétek és lázadásunk létünknek nem legmélyebb gyökere, hanem alatta az istenszeretet egészséges magva van elrejtve. Ez a meggyőződés nagyon fontos, mert sok ember fél attól, hogy szabadjára engedje a benne rejtőző rossz hajlamot, ”ördögöt”, mintha az élet elleni lázadás tudatosítása teljes pusztulásra vezetne. Sokan félnek saját lázadásuktól, mert azt hiszik, hogy az ember belülről romlott vadállat, és ezért minden rossz hajlamot el kell fojtani. A keresztény ember viszont tudja, hogy az ember gyökerében jó. Az Isten az embert szeretetre teremtette, ha vannak romboló hajlamai, azok egy közbeeső zónában foglalnak helyet. Ha felszínre hagyjuk őket jönni, lassan eloszbnak, és akkor sokkal mélyebbről feltör az igazi szeretet. "Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk!” - mondta Szent Ágoston híres ” Vallomásaiban”. Ilyenformán imáinkban váltakoznia kell szívünk Istenhez emelésének a nem egészen megemésztett problémák tudatalatti nyomásának felszínre engedésével. Ez az u- tóbbi a tudatalatti lassú feltisztulását eredményezi, s ennek következtében fel tud törni az a még mélyebb tudatalatti törekvés, a- mely jó és amely már az Isten barátságára vágyik. Gyakorlatilag azt ajánlom, hogy kísérjük figyelemmel belső érzelmeinket, és tudatosítsuk, megfelel-e nekik, amit az imában mondunk. Mikor azt mondjuk: "Szeretlek, Uram", vegyük észre, hogy ez tényleg úgy van-e, vagy csak át nem érzett vágy. Van-e bennünk valódi vágy a megtérésre, mikor azt mondjuk: "Bánom vétkeimet”, vagy csak a- karjuk bánni, de nem bánjuk. Utóbbi esetben helyesebb lenne azt mondani: "Uram, akarnám megbánni bűneimet, de szívem hideg marad.” Az ilyen ima elegendő a gyónáshoz és a szentségi feláldozáshoz anélkül, hogy hazugság lenne. Segíti továbbá a tény tudatosítását, hogy szívünk talán kőből van, és nem érez mély bánatot. Az Isten abban a pillanatban elfogad olyannak, amilyenek vagyunk. Ajánlom azt is, hogy legalább időnként ne imák elmondásával vagy elmélkedéssel, hanem ezzel a kérdéssel kezdjük el imánkat: "Mit érzek az Úrral szemben?Mi az, ami önkéntelenül merül fel bennem? Közel érzem magamhoz az Istent, vagy messze?" Ha ebből kiindulva kezdünk el beszélni hozzá, ráébredünk sok mindenre, a tudatalatti megtisztul, és olyan mélységek nyílnak meg, a- melyekben már a Szentlélek imádkozik bennünk. Ha nehezünkre esik, hogy az Úrral hosszabban beszélgessünk, vagy ázéseink spontán kifejezésre juttatása nehézségbe ütközik, vegyünk elő egy darab papírt és ceruzát, és imádkozzunk Írásban, mintha levelet írnánk. Ugyancsak hasznos, ha külső megnyilatkozásainkat figyelemmel kísérjük. Ha például időben szeretnék a szentmisére érkezni, de szokás szerint mégis elkésem, annak valami tudatalatti elleállás lehet az oka. Ha aka
