A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-12-01 / 12. szám

557

Mint Krisztus az Áldozat fáján az é- letért.

Rezső nézte a kék ég fehéresen fényes tisztaságát, és látta, amint a megváltás vére nem sötéten, mint a bűn és reménytelenség gőzölgő vérpárája, hanem a küldetés, a megváltás tisztaságában átizzva, fehéren és nyugodtan ömlik. Igen, az élet Nagypéntekének édestestvére a Húsvétvasámap feltámadási miséje, ez a kettő egy, és el nem választható.

Embernek lenni annyi, mint elfogadni és megköszönni az Isten áldozatát és megindulni utakon, sáron, pos- ványon, tengereken, városokon, földrészeken, tudományon, kultúrán, technikán, testen, lelken át a tiszta és nyugodt áldozatra, ahol felfénylik a Beteljesedés.

Elküldte szemét a tájra, és mintha földrészek körvonalai bontakoztak volna ki. Ott látta Kínát, Indiát, Európát és Magyarországot.

Mintha egy pillanatra meg kellene tenni az utat visszafelé Tamingon, Pekingen, Nankingon, Sanghaion át. Kilépett a tengeri hajóra, és ment visz- sza a Fülöp-szigeteken, a Maláji államokon át India partjain Colombót és Bombayt érintve az Óceán vizén Áden- ig, keresztül a Vörös tengeren, Szueznél vissza a Földközi tengerre, az olasz partokra, Dalmácián túl Szegedre, Budapestre, Pécsre és Tolnába, szülőfalujába. Utjain megcsillant a vonat vágányain át a fényes fehér fonal. A hajó ugyanilyen fehér fonalat húzott az eget tükröző kde vízre.

Elébe lobban az élete, és az a másik fonal, mely a fehéren izzó keresztről siklott alá. A fonalat Isten tartotta kezében, és szívére kötötte, mikor megszületett. Látta és tudta az Isteni Vezetésnek fonalát gyerekkorán, tanulmányi évein, a felgomolygó sötéteken, a harcokon, tragédiákon, küzdelmeken, a testi viaskodásokon és szellemi harcokon át. Amint átfonták szívét, értelmét, akaratát, ösztöneit, szenvedélyeit, álmait és vágyait. Amint vezette ez a fonal. Nyugodtan, köny- nyedén. Néha fájó vonással, ha menni nem akart. Tiszta és isteni vigaszokon a pihenés és értés pillanataiban. Húzta és elszerette életét ez a kegyelem egészen addig az áldozati kehelyig, mely most előtte ragyog, mely maga a mindenség, a föld is, az ő élete is.

Vigasztaló biztonságérzet, derű és megelégedettség kísérte ezt a felfedezést, és a rég tudott dolgok éles meglátásából harmóniát és békét hullat é- letébe. Ezen a fonalon át, melyet Isten soha el nem engedett és nem engedte, hogy bármi mellékút zavara vagy támadása elnyessen.

Istenre kellett gondolni, öntudatosan, egyszerűen, alázattal. A hímek mindent látó tisztaságával. Most ő, az ember hivatott meg arra, hogy a természet hajnali imáját befejezze.

Vajon mi a férfi életének egyetlen imája?

Ugye a megtalált harmónia, a cél nyugalma, a cselekvés, az ima, leboruló alázat az Istenre csodálkozó tiszta szemek? A szív szenvedésen, jó és egyhangú napokon át megérett, pillanatoktól elszakadt örök vallomása?

Rezső egyet érzett: Isten csodálatosjóságát. Őt, aki mindenben közepes és mindennapi adottságú teremtménye volt Urának — mindig magához