A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
5 jáija hősen elkeseredett, tragikus sorsát. Gyűljünk egybe talán most idegenbevetődött, hanyatló-létű, haldokló magyarok: a Szentkorona, Akit éltünk, láttunk, hordoztunk a szívünkben, ugyanaz, most Budapesten, mint volt rejtekein, vagy nyílt útján, a mostoha Történelem Szcilla-Karibdisze közt. A mostani őrség oroszos katona-ruhába bujtatva állja vigyázz-át és az amerikai hangok, - ahogy átadják a koronát - vajon sejtik-e, mit s hova adnak? Ami megtörtént, elvégződött. S itt-ott mi, a halódók, sóhajjal, vággyal, halk-hangú reménnyel, mégis élve még s valahogy lebírva a sorsunk, mondhatnánk: légy üdvöz, testvér, s te, legközelebbi: magyar! Légy jó testvér, aki magyar szót őrizgetsz, magyaros ölelést hordasz még a szívedben. A holnap? Ki tudja?! A manap is nehéz volt. De íme, a Szentkorona ezer éve éli, suttogja, dörgi szavát, jogait, a hitét, a reményét! Magyarok, ha Éjszaka van, azért ugye minden Éjre megvirrad a Hajnal?! A Magyar Szó szerelmeseihez Nem is tudom, hogy merem én a hangom felétek emelni, Tolnatamási szülöttje, aki apám után ballagtam a szőlőnk felé, föl a horhos kanyaros útján, — majd: amikor Jézus Krisztussal találkoztam a pécsi jezsuiták gimnáziumában, Loyolai Ignác ejtett meg és serkentésére nekiszaladtam a nagyvilágnak, — Kínát választottam, hogy ott éljek-haljak, de kivetett a történelem sodra onnan és Kanadán át Amerikába szikkadt életem álmatag, csupavágy, csupavarázsos ígérete. És immár, ahogy egyre nehezebb léptekkel ballagok ama Golgotanevű horhos szőlőkertje felé, ahol az ember föláldozódik, keresztrefeszül és meghal lehajtva fejét megadással, - míg így ballagok, majdnem egészen egyedül és ha társaságban, akkor veletek, magyar szó szerelmesei, magyar világ, vidék, ütem, kedv, bánat, tragédia krónikásai, magyar remény, k
