A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-11-01 / 11. szám
498 doz és ennek fejében kikönyörgi Istennél, hogy gyógyítsa meg anyut. A spórolt pénz arra kellett volna, hogy új korcsolyát vegyen érte, de ha anyu beteg, akkor a korcsolyázás nem is szerez örömet. Mégis reszkírozott dolog így vaktában elküldeni a pénzt. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a jó Istennek volna itt a városban egy kereskedelmi irodája. Oda csak bemenne, megmondaná, hogy jótékony célra ad ennyit és ennyit, ezért cserébe kéri anyu gyógyulását. A jó Isten megbízottja, például egy szent (vagy még érdekesebb lenne: egy angyal) aláírná Isten nevében, hogy a gyógyulás be fog következni. Sajnos nem létezik ilyen iroda, és ő kénytelen volt egy közönséges postahivatalban befizetni a szent célra szánt összeget. Igyekezett gyönyörű, gömbölyű betűkkel kitölteni a postautalványt, mintha szépírási füzetbe írna. Hadd lássa a jó Isten, milyen rendes lány ez a Kertész Gyöngyi. Érdemes megjutalmazni. Sajnos kiderült, hogy idegen valutában is fel kell tüntetni a befizetett összeget. Ők Nyugatnémetországban éltek. Neki német márkában volt a spórolt pénze. Honnan tudhatná, hogy az hány dollár? Szerencsére az a bozontoshajú postahivatalnok ki tudta számítani és be is írta. Csak akkor sült ki, hogy a spórolt pénze, dollárra váltva ici-pici ösz- szeg. Most kérdés, hogy ilyen kevésért hajlandó lesz-e Isten megcsinálni vele az üzletet? ügy látszik, hogy nem, mert ahogy a- nyu kinéz, az borzasztó. Nem is hasonlít az igazi anyucira. — Gyöngyikém mesélj! -bíztatta anya. — Hogy vagytok? — Remekül. Apu búskomor.Azaz.izé... Kicsit szomorú, mert nem vagy otthon, de én mulattatom őt, mint egy udvari bolond. Ugye jól teszem? — Jól. Milyen a vendéglői koszt? — Finom. Tegnap sült csirkét ettünk. Képzeld, nagyon szerettem volna fagylaltot, de nem mertem megmondani apunak. Ő meg kitalálta és rendelt nekem fagylaltot. Hát nem aranyos? Gondolatolvasó. Eperfagyit. Remek. Gyöngyi elszégyellte magát. Hogy is lehetett ilyen tapintatlan? Fagylaltról beszélt szegény anyunak, akinek semmit sem szabad ennie. Egy ideig bűnbánóan hallgatott, aztán tétován megkérdezte: — Zavarlak? — Dehogyis, drágám. Ha nem beszélgetünk, akkor is jó, hogy itt vagy. Nagyon jó. Gyöngyi még hosszú ideig maradt. Mikor búcsúzkodásra került a sor, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmondja, milyen nemes célra fordította a korcsolyára gyűjtögetett pénzét, de aztán mégsem árulta el a titkot. Csak visszagondolt a postán lefolyt fontos cselekményre, bizalmat merített belőle, és reménytől csillogó szemmel kijelentette: — Anyu, te meg fogsz gyógyulni. E- gész biztos. És mikor hazajössz, olyan boldogok leszünk, de olyan boldogok!... Szeretetének melege lágyan simogatta az anya bágyadt szívét. Gyöngyi már régen elment.de Kertész- né még mindig maga előtt látta a reá mosolygó, kedves, ártatlan arcocskát.Mi lesz ezzel a gyerekkel, ha én meghalok? —szakadt fel lelkében az aggasztó kérdés. Egyszerre csak úgy érezte, hogy az á- gya megmozdul és lassan, könnyedén suhan előre, mint hajó a vizen. Megrémült. Tudta, hogy a kórházi ágy nem indul meg önmagától,... és mégis határozottan érezte, hogy siklik. Hallucinálok? Vagy ez már a téboly előjele? A szíve feljajdult: nem akarok megőrülni! Akkor jobb meghalni! Kertészné nem tudta, hogy doktor Werner csillapítónak szánt csekély altatószert is tétetett az oldat