A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-09-01 / 9. szám
392 közé. Ekkor elmondhatjuk, hogy itt és most, a lehetőség határain belül, a szent cselekményt, a szentáldozat bemutatását más emberként hagyjuk el, mint akik voltunk annak megkezdésekor: a mi hálaadásunk a liturgiái szertartásnak nem egy magánbefejezése volt, hanem személyes tett, az isteni Megváltó szavára adott személyes felelet, mely ekként hozzátartozott a Szent Liturgiához. Magától értődőén, a hálaadás személyes jellege ellenére, oly hálaadásnak is van értelme és jogosultsága, melyet közösben végzünk. Ez esetben az, aki hálát ad, nincs magára hagyva, hanem segítségre talál a közösségben. Hiszen a pap által mondott befejező ima a szentáldozás után sem más, mint köCser László zös hálaadás és, mint arra P. Jungmann S.J. a Missarum Solemnia c. monumen- táis művében rámutat, ilyen közös hálaadás az Egyházban századokon át gyakorlatban volt Befejezésül ismételnünk kell, amit első cikkünk elején mondottunk: ha e- gyénileg nem is tudjuk követni saját hálaadásunkban mindazt az elvet, melyet P. Rahner felállít a hálaadás végzésére, mégis ezek az elvek és az itt hozzájuk fűzött gondolatok mindenkinek jó eligazítást adhatnak, mily tekintetben és mily vonalon javítsa meg hálaadását, hogy az olyan hálaadás legyen, mely által mindennapi vagy akárcsak vasárnapi szentáldozásai mindjobban át tudják alakítani őt Krisztusba, ami éppen a szentáldozás célja és legfőbb gyümölcse. FELNŐNI BENNED!- ELMÉLKEDŐ IMÁK A változhatatlan felé... Hogy sokasodnak a színek! Igen, őszül az élet ezévben is. Születik, él, elhal az élet, csakúgy mint az ember, — aki éli, reméli, kerüli, kéri, tagdja sorsát. íme, millió-millió testvérem között az őszi erdő sárguló, lila, piros, szürke és zörgő levélrengetegében, ahol a szellő egy kis lehelletére ezer levélélet hull megadón a földre, (melyből vétetett), - íme, én. ember a milliókból, már alig hallható hangon, oly lágy sóhajjal, mint a búcsúzó ősz:
