A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

214 nek a fáknak. Többszöri próbálkozás után abba is hagyják. Ők is belátják, hogy itt nem tehetnek semmit. Aztán eltűnnek a messze­ségben. A kísérő részleg parancsnoka odajön hozzám és tolmács útján kérdezi: Te tiszt vagy? "Kapitány vagyok" — válaszolom. Te leszel ennek a csoportnak a parancsnoka. Rendezd el őket katonai menet szerint. Száz emberként csoportosítom őket. Tisztet se­hol sem találok, mégis parancsnokokat állí­tok egy-egy csoport élére és elrendelem, hogy a legalacsonyabbak menjenek az első sorokban, valamint az egyszerre lépést. Meg­magyarázom nekik, így a legkönnyebb a me­netelés, mert máskülönben kidőlnek. Elől a székelyeimmel, azok mellé állok, és megindulunk tovább. Ismét felhangzik: "Ki tudja, merre visz a végzet?...", de csak halkan. Naplementekor ismét falut érünk. Ott osztanak el házakba, pajtákba. Kísérő­ink parancsnoka odajön hozzám és elvezet, bezár egy disznóólba. Fél, hogy megszököm, pedig ilyenkor rendkívül fontos egy erélyes tiszt, aki ért az emberek nyelvén, akinek en­gedelmeskednek, hiszen az elindult kis cso­port azóta igen felszaporodott. Hanyatt fek­szem a hídláson, a disznótrágya száraz már, de mit számít ez ilyenkor... Messze szálló gondolataimból az éhség ébreszt a valóságra. Három napja nem ettem semmit, a sebeim is nagyon fájnak. Van u- gyan egy konzervem, ezt is az árokban talál­tam. Pecsenyezsíros húskonzerv. De ma Nagypéntek van... Forgatom a kezemben a konzervet, aztán mégis visszakerül a zsebem­be. Eszembe jut egy mondás: "Enni nekem epét adtak és ecettel itattak..." Hallom, hogy az őröm alaposan horkol, jól leitta magát pálinkával. Valaki kívülről kaparász a disznóól falán. Kapitány úr itt van? — kérdi suttogva. "Itt vagyok." Várjon, mindjárt kinyitom a reteszt. Jöjjön velem. A szérűskerteken halkan megyünk át, végre egy háznál megállít. A ház teljesen sötét. Ka­parászik az ajtón, nyílik, belül még pokróc is takarja, belépünk. A szomszéd helyiségből lámpás kerül elő, akkor látom, hogy egy konyhában vagyok, a sarokasztal körül né­hány székelyemet vélem felismerni. Még az oldalpadokra is jutottak. Az asztal közepén nagy cseréptál, mákostésztával púpozottan. Méz is van rácsurgatni való. "Aki ételt, italt adott..." — kezdem és mondja velem a töb­bi. Mielőtt az első falatot a számbavenném, arra gondolok: disznóól, húskonzerv, nagy­péntek... Most mákostészta mézzel... És Te ott függsz a kereszten holtan, értünk... Na­gyon elszégyeltem magam... Nincs, nem le­het gálánsabb úr az Urnái... Vacsora alatt szó esett a sebesülésem­ről. Ma már nagyon húzta a lábát, hozta szó­ba az egyik. A kemence mellett egy öregasz- szony ült, pápaszem az orrán és valamit kö­tött. Ó is meghallotta. Segítek én magán, ka­pitány úr, szólott. Először a lábamat néze­gette. A levágott kötés már átvérzett. Aztán valami bicskával kipiszkálta a gennyesedés- nek indult sebből a szilánkot.—Jól megnyo­mogatta, ki is mosta a sebet és rakott rá va­lamit, jól bekötözte. Nem mondom, hogy nem fájt, de elviselhető volt. Azután a háta­mat nézegette. A golyó nem hatolt be, de otthagyta a nyomát egy jókora diónagyságú daganat alakjában. Bekente valami vazelin­nal és dörzsölgetni kezdte. Először csak fi­noman, hanem aztán mind erősebben, úgy hogy még a könnyűt is kidörzsölte vele a szememből, mert ez aztán igazán nagyon fájt. Végül valami borogatást rakott rá. Sokáig nem tudtam elaludni a "kezelés­től", de aztán mégis elnyomott az álom. A reggeli géppisztoly sorozatokból álló ébresz­tő után határozottan megkönnyebbülten mentem a gyülekező helyre. Elhangzott a Davaj po piaty, és megindult a menet. Elein­te meneteltünk rendesen, de aztán bomla- dozni kezdtek a sorok, hiszen a foglyok na­gyobb része már napok óta egy falatot sem evett. Volt, akinek maradt valami a tarisz­nyájában, volt aki "szerzett", de a nagyobb rész csak úgy szédelgett az éhségtől. Ismertem a vidéket és tudtam, hogy né­hány kilométerrel odább egy nagyobb falu­hoz érünk. A vezető parancsnokhoz mentem és a tolmács segítségével elmagyaráztam ne­ki, hogy a foglyok nem bírják már tovább az éhséget, most egy nagyobb faluhoz érünk, ott meg kell etetni az embereket. Megértette az orosz és amikor a falú közepére értünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom