A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)

1979-05-01 / 5. szám

204

a titok, a forrás, a csodálkozó gyereklét, ahonnan táplálkozik sikeretek. - Mi vagyunk az ismeretlen többlet, ahonnan új gondolat, érzés, cselekvés szökkenhet, ha ti ott az előtérben észreveszitek halk suttogásunkat; — mi vagyunk az Isten küldöttei a világnak, a háttérben maradottak, akik majd általatok egyszer — ez a vágyunk - kimondják az igazságot hangos szóval, megrajzolják a jövő térképét, - mi vagyunk a csendes igazság, igazi mélység, az isteni ihlet a világon, mi alattatok állunk, emelünk titeket, hogy az élet igaza végül cselekvéseteken át elérje a harmonikus lét méreteit! így hát ne nézzetek le minket megvetve, ti evilági gyors csupa-cselekvés bajnokai, fogadjátok el alázattal nyújtott kezeinkből a világosság, a belső tapasztalat és az el nem múló igazság érintését, amit imánk, csendünk és Istenhez kapcsolt életünk, íme, nektek ajánl.

Majd abban a percben!

Majd abban a percben (a halálom perce), abban az Arcban, mely felvillan előttem, abban a harcban, keresztrefeszítetten, Teveled együtt, abban a percben, a halál percében, abban a harcban maradj mellettem vízió, kép, abban a feszítő, széttépő harcban, abban a szakadásban, már-már szétszakítottan, a halálban az arcod érintse az arcom, a verejték, a kín, a jajj, a sikoly, az ’’elég!”, a ”ne tovább!” úgy érjen, hogy az arcom az arcodon pihenjen, — a verejtékben, a halálban könyörülj rajtam!

Vezess a sötét alagútban és azon át, a magányban, a fojtó egyedülségen át a sötéten a fénybe! Te vagy a Fény! Ez a Te fényed, ez a Te lényed, a lényeged ez, ez a Fény, Föltámadt! Hadd fogom át és hadd hozom át, ami belőlem maradt. Hadd hozom át odatúlról ide azt, ami vagyok most, ami lettem előtted! Arcodon át, kereszteden át a Fénybe, eléd hadd éljen föltámadt, új énem. Odaát már keltegetik (hiába), ami meghalt. Odaát már átadnak, öltöztetnek, temetnek, a sírba letesznek, a földdel egybekevemek, - adj napos