A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
20 vagyok neked, hogy nem haragszol rám. Hálás vagyok Istennek, hogy most hinni tudsz benne. Csak az fáj nekem, hogy a szíved o- lyan szomorú. Szeretném, ha Jézus megvigasztalna. Hiszen tudod: Jézus csupa szeretet. Mondd, vágyódsz te szeretet után? Zoltánnak egész lénye szeretet után sóvárgott. Hiszen mikor a test nyomorúságos, akkor nagyon kellene a szeretet. - De hol van az a szeretet? - töprengett magában Zoltán. — Talán igazán benn lenne a fehér ostyában, mint vitamin az orvosságban, amit le kell nyelni? Vakmi szorongás kúszott a testébe-lel- kébe. Vágyódás és kínlódás. Egyszerre úgy tűnt, hogy zuhan lefelé a sötét semmibe, mint hajótörött a tengerbe... A fenyegető ár már el is kapta a testét. Küszködik, zihál, fuldokol; meg szeretne kapaszkodni vakmi szilárd támpontban, de minden elsiklik előle. A hullámok már összecsapnak a feje fölött, már elnyeli a romboló erő... Csak meghallaná vakki, hogy ő segítségért kiált.- Katinka, - nyögte elhaló hangon - az ostyát! Katinka odasurrant az ajtóhoz és kinyitotta. Ott várakozott a pap a sekrestyés nővérrel, aki egy tálcán hozta mindazt, ami a szentkenethez szükséges.- Hívő - suttogta Katinka a papnak. - Azt hiszem, a bűneit már megsiratta. Csak tessék megáldoztatni. Szeder Mihály Zoltán bízó gyermekszemekkel nézett a közeledő, fehér szentostyára és magához vette. Mialatt a pap okjjal kenegette és imákat mormolt, Zoltánnak úgy tűnt, hogy távoli emlékek közelről tűnnek elő és ott ker- getőznek körülötte, Nyegle, bolondos ifjúsága, a szerelem csalódása, a bűn gyötrelme, a háború szörnyűsége. Összeomló házak, véresre tépett emberek, nyögések, az ő megcsonkított testének őrjítő kínja... De csak volt, most nincs, már nem is fáj. A ku- száltságok bozótjából kivirult egy halk biztonságérzet: valami sugárzás. A megoldás fényessége? A kibékülés jósága? A szeretet ereje?- Ki az? - kérdezte Zoltán halkan, csodálkozva és lehúnyta örökre a szemét. Miután a pap és a nővér kimentek, Katinka letérdelt a halott mellé és imádkozott érte. Aztán megilletődve szemlélte Zoltán arcát. A fájdalmas vonások kisimultak... Mintha álomba merülten örülne valami mozdulatlan, nagy titoknak. Hát ez volt az egykori VETÉL YTÁRS - gondolta Katinka és eszébe jutott a szürke öltönyös, délceg, szép fiatalember. Milyen nehéz volt akkor nem-et mondani a gazdagság csábító hívásának... Ó, hazug ígéretek: vagyon, élvezet, testi szépség, épség... Mindent hogy elsöpör a földi fergeteg. Csak egy kincs marad meg örökre: az Istenbe kapcsolt lélek. A lőcsfalvi pap naplójából: K urics Miklós világéletében magánakvaló ember volt. A faluban ’’remetének” hívogatták. Kerülte a társaságot. Nem az egyes emberek társaságát, hanem a tömeget, a csoportosulásokat, ahol többen összejötéletfogytiglani börtön “takHS tai, akikkel - hol egyikkel, hol másikkal, de sohasem valamennyivel — találkozott magányos vasárnapokon, téli estéken. Ilyenkor mindig volt valaki nála. Előkerült egy kis jó, magatermelte borocska, hozzá
