A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
csíkos, elegáns öltönyében benn csillog a világ összes kirakatának elbűvölő káprázata és a gazdagság hívogató fénye és az ezerszínű titkos ígéretek ellenállhatatlan varázsa. Katinka magához szorította a Szent Teréz könyvet és hangtalanul odasúgta neki: Te- rézkém, csak most segíts! Csak most! Zoltán, mintha semmi sem történt volna köztük, nagyon kedves hangon így szólt:- Katinkám, édes, most elmegyünk a cukrászdába és kitűzzük az esküvőnk dátumát.- Nem tűzzük ki - válaszolt Katinka, és még csak nem is remegett a hangja. - Én sohasem fogok veled megesküdni. István felesége leszek. Zoltán szemében vészes fény lobbant.- István? - tört ki belőle a keserű gyűlölet. — Az az éhenkórász? Katinka nem felelt, csak még annyit mondott Zoltánnak: Isten veled örökre. - És ott hagyta. István és Katinka megesküdtek. Katinkának nem kellett sokáig dolgoznia az irodában. Istvánnak ugyanis voltak jómódú rokonai, kik külföldön éltek, ahol jól jövedelmező üzletük volt. Amikor Magyarországot a háború fenyegette, a rokonok felajánlották Istvánnak, hogy társuljon be az üzletbe. így ők kivándoroltak. Jól ment a soruk. A rokonok hamarosan megszerették a dolgos Istvánt és ráhagyták az üzletet. Közben Magyarországon vé- gigdübörgött a gyilkos háború. Egy napon Katinkát a telefonhoz hívták egy közeli városkából. Az ottani tüdőszanatórium titkárnője akart vele beszélni.- Szívességet kérnénk - mondta. - A súlyos betegek osztályán haldoklik egy magyar ember. Elő kellene készíteni a szentkenet felvételére. A lelkészünk nem tud vele beszélni. Magyar papot nem találtunk. Egy itteni orvos adta meg az ön címét, mert tudja, hogy ön magyar származású. Kérjük, ha lehet, jöjjön be a szanatóriumba. Sürgős, mert az illető utolsó napjait éli. A Főtisztelendő úr megmagyarázza majd, hogy mit kérdezzen a betegtől.- Azonnal utazom - felelte készségesen Katinka. 18 A szanatórium lelkésze arra kérte Katinkát, igyekezzék megtudni a betegtől, hogy hívő-e. Kívánja-e a szentségeket? Gyóntatni, sajnos, nem lehet a nyelvi nehézség miatt, de elég lenne, ha a beteg felindítaná az őszinte bánatot. Akkor, ha akar, áldozhat is. Katinka bólintott és bement a beteghez. Az ágy lábánál megállt. Krétaszínű, soványra asszott arcú ember feküdt ott mozdulatlanul. Orrán át keskeny csövön kapta az oxigént. Nehezen lélegzett. Szeme zárva volt. Katinka köhintett, de a beteg nem vett tudomást jelenlétéről. Akkor Katinka másképp próbálkozott. Hangosan megszólalt:- Beszélhetünk magyarul. A beteg szemei kinyíltak. Kifejezéstelen tekintetét rámeresztette Katinkára. Aztán az ajka megvonaglott és csodálkozó remegéssel ejtette ki a rég nem mondott nevet: Katinka! Furcsa, - gondolta Katinka - pont az én nevemet susogja. Talán így hívják a feleségét vagy a lányát. Biztosan lázálma van.- Katinka - nyögte óriási erőfeszítéssel a beteg. - Nem ismersz? Zoltán vagyok. Katinkának torkára fagyott a szó. Ez az élő halott Zoltán lenne? A megrendülés összeszorította a szívét. Egy széket húzott o- da az ágy fejéhez és leült Zoltán mellé.- Ne gyere ilyen közel, - lihegte Zoltán és még hozzá akarta tenni: mert félek, hogy megfertőzlek a lehelletemmel, de ezt már nem mondta, mert hihetetlen nagy boldogság öntötte el a szívét, hogy most, amikor haldoklik, nincs egyedül. Katinka itt ül mellette.- Zoltán, - próbálkozott félénken Katinka - talán még haragszol rám?- Nem - ingatta szomorúan fejét a beteg. - Jó, hogy nem lettél a feleségem. Téged is lebombáztak volna, mint a házamat.- Bomba? - ijedezett Katinka.- Minden elveszett. Ház, föld, vagyon. A bal lábam... amputálták, a fél tüdőmet el- meszesítették. Valami rokkant-akcióval hoztak ide. Roncs vagyok. Irtózhatsz tőlem. Katinkát elöntötte a sajnálat melege.- Hogy is mondhatsz ilyet, Zoltán ? Mi
