A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
Igazság, utasíts minket Igazadba! Ut, Jézus, te vezess Utadon! Maradjon el mögöttünk a hazugság, önzés, álnokság. Hitben, imában vezekelve jáijuk utunkat Utadon. Zengje a szív boldog hangja zsoltárba fohászát, szóljon az ének örömben Temiattad. Nem baj, ha sajdul a láb az éles köveken és ha betegség, gond, fájás a kísérőnk. Fényed alatt utazunk Istenapánk Háza felé. Ö már vár ránk kinyitott ajtaja mellett. Kémlel, jönnek-e már tékozló gyermekei. Jövünk, Istenapánk a Fiaddal! Az Ő Utján, a Keresztfa fénye alatt már-már, majd-majdcsak hazaérünk hozzád, édes Istenapánk. Vonzásod A képzeletem? Vagy az elmúlt hosszú idő fárasztó irama? Úgy látom, hogy összeesetten vergődöm, utólszor az izzadt ágyon remegek, forró láz gyújt föl s jégcsapok hidege takar. Haldoklóm. Pár perc még s kihűlök. Levetem elnyűtt, nemelég, régi, egykor oly hű testi-ruhám. S újra: égek, égő fahasábra terítve, por a pernyével keveredtem! Szürkén lebegek a könnyű alkonyi szélben. S újra: pajtásom, akit egykor tréfálva kértem, repülőjén visz már, — a porom kicsi pléh dobozba töltve szorong. A tenger tükrére ereszt le, - a testem szürke pora a kék tenger hullámsodrán utazik s lemerül. Szállók már, felnőttként a levegőn s még föntebb, a magasban: keresem utamat, hazafelé, hozzád, Isten. Hogyan érek oda? Nincs útjelző! De mintha emelne a sorsom, vagy a vonzásod. Az húz Tefeléd! Az Otthon! Mikor érek oda? így kérdezek én a sötétben, egyedül. Reményen, bizalmon át utazom. Oly gyorsan, hogy talán csak perce, hogy a porom a tengerbe belesüllyedt. Fény odafönt. Hangtalanul Hang. Bíztat a hívó Hang. Simogat, magához emel. ’’Gyerekem, hazaértél! Majd mondd el az utadat. Nem mintha a szemem sugarától távol éltél volna, 106
