A Szív, 1979 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1979-03-01 / 3. szám
101 módja, viselkedése a betegekkel szemben nem ez volt. Szeretett végig menni a betegek sorain, szeretett mindenkihez egy jó szót intézni, mielőtt meggyógyította volna őket. Sőt legtöbbször kezével is megérintette a beteget, a süket fülébe bedugta ujját, a vak szemét megérintette. Még akkor is ehhez a szokáshoz tartotta magát, amikor természetes lett volna ettől eltérnie. Nem egyszer megtörtént, holt fáradtan tért haza apostoli útjáról és épp lenyugodni készült, mikor megtudta, falubeliek gyülekeznek a ház körül betegeikkel és várják, hogy azokat meggyógyítsa. És mit tesz az Ur? Vajon kiküldi e- gyik apostolát és haza küldeti őket? Hogy holtfáradt és most pihenni akar, jöjjenek holnap? De még azt sem teszi, hogy kiüzeni: minden beteg ezennel meg van gyógyítva; menjen hát haza nyugodtan mindenki! Az Ur nem így tesz. Nem gyógyítja meg őket távolból, szobájából, a kereveten feküdve; még az ablakhoz sem lép, hogy onnét áldását adja a betegekre s így gyógyítsa meg őket. Bármilyen fáradt is legyen, felkel, kimegy a betegekhez, mindegyikhez külön-külön odalép, megszólítja, egy-két bíztató kedves szót intéz hozzá s aztán ráteszi kezét fejére s úgy gyógyítja meg a beteget. De ugyanígy jár el azokkal is, akik az összes betegek közül a legbetegebbek: a bűnösökkel. Az Ur ezeket is felkeresi, ezekkel is társalog, sőt asztalához ülteti őket vagy asztalukhoz ül, annyira, hogy a farizeusok meg is bot- ránkoznak rajta. Mikor Mária Magdolna lábához borul és bűnbánó könnyeivel áztatja, a házigazda farizeus botrán- kozva fordul el a jelenettől s így szól: Ha ez próféta lenne, tudná, miféle asz- szony ez. De nem így az Ur! Hiszen ő, mint mondta, nem az egészségesekhez jött — mily finom gúny is van ebben! — mert azoknak nincs szüksége orvosra; ő a betegekhez, a bűnösökhöz jött, akik az összes betegek közt, akik csak testükben betegek, a legbetegebbek, mert bennük a lélek van halálosan megsebezve. Nem ítélni jött, hanem menteni; nem el taszítani jött a bűnöst, hanem felkeresni és megmenteni, magához ölelni, ha bánat hatja át szívét. Ezért neki öröm, ha a bűnösök hozzá jönnek, ha közelébe férkőznek s keresik őt; mint maga mondja, ő az a jó pásztor, aki utána megy az elveszett juhnak s vállára veszi, ha megtalálta és úgy viszi haza, boldogan. Ezért ő, megint ez az Ur hasonlata, bármily furcsán is hangozzék, olyan mint az asz- szony, aki még ágya alá is bebújik, hogy a garast, mely elgurult, megtalálja, s mikor megtalálta, diadallal mutogatja a szomszédoknak. Ezért olyan, mint a tékozló fiú atyja a parabolában: nem is várja meg, hogy a bűnös maga zörgessen, vagy sokat kérlelje, térdrehullva könyörögjön hozzá, hanem elébe siet, nyakába borul, mert íme megtalálta azt, aki elveszett. Mindez csak futó, rövid pillantás az Ur Szívének érzéseibe, ahogyan az az Evangéliumok néhány epizódjában kinyilvánul. De ennyi is elég, hogy lássuk, ilyen az ő szíve, ilyen mélyen em- beriesek az ő érzései az emberekkel szemben. Ennyire szerette ő az embereket, az emberek legszerencsétlenebbjeit, a bűnösöket. Együtt érez velük, észreveszi nyomorúságukat, megosztja terhüket és velük együtt akar élni. A
