A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-12-01 / 12. szám
534 gezetéig”. A szentségek és különösképpen az Oltáriszentség az önmagát adó Istennek beszédes jelenléte köztünk. De Isten jelenléte a hit által hatékony a keresztényben: ’’Aki hisz, üd- vözül, aki nem hisz, elkárhozik”. A hit azonban nem más, mint elfogadni a köztünk élő, önmagát adó Istent. A hit maga is élet, Isten élete bennünk, nem pedig ősi tanítás, cicomás szó, tintába fulladt gondolat. Ilyen hullaszagú hittől ment meg bennünket az élő Isten, aki emberekre, az apostolokra bízta élő és éltető tanítását: ’’Aki titeket hallgat, engem hallgat”. Tehát az apostolok és utódaik, a püspökök a katolikus számára az élő Isten jelenlétének tanúi és szolgáló eszközei. Méltóságuk kegyelem szemünkben, mert Isten jelenlétét példázza. De Krisztus, aki isteni előrelátással tudta, hogy milyen gyenge és törékeny agyagvázákra bízta önmagát, egyet közülük, Pétert, sziklából faragott, hogy testvérei védő támasza legyen. E sziklába rejtette a mennyek országának kulcsait, hogy a tévelygő keresztény ne Magyary Csilla idegen vándorként zárt ajtó előtt találja magát, hanem hogy a Hatalom és az Ország tárt kapuszárnya várja. Benne, Péterben és utódaiban, a pápákban a katolikus Krisztust érzi, hite benne Krisztust sejti. Eföldi ez a Krisztus-kép, emberi gyengeség fátyolozza, a történelem pora szennyezi. De Róma püspökéből mégiscsak az Istenember megváltó kegyelme sugárzik felénk, mert mint az Egyház egy nagy szentje mondta 600 évvel ezelőtt: ő a most is köztünk lakozó ’’eföldi Édes Krisztus”. Pál meghalt, de halála — mint élete is — az Egyházban élő Krisztus szenvedését jelképezi. Nem maradhatott közönyös az az embertömeg, aki őt Rómában temette, sem az a 700 millió katolikus, akik lélekben követték egy hű szolga utolsó útját az Élet Kapuján át. És ezért nem lehet egy emberi személy imádásának nevezni azt a fohászt sem, amelyet ’’tömjénfüstként angyalok mutatnak be” az Atya trónja e- lőtt: ’’Áldd meg Isten Szentatyánkat, János-Pál pápánkat, az Édes Krisztus új helytartóját!” Sóhoj a Csend utdn Hangos, víg örömök ideje elmúlóban már a szívemtől, csak a Csendet kívánja, tölgyerdők enyhe nyugalmát, hol lombsusogás, patakcsobogás deríti a lelket s madarak csattogó dala száll
