A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-10-01 / 10. szám

456

fényű széles folyosót, melyben láthatatlan forrásokból áradt szét a fény és melynek végén hatalmas díszes kapu várta, hogy belépjenek rajta. Buksi úgy érezte, mikor a folyosón a kapu felé közeledett, nem is jár, hanem szinte repül és bár alig érinti lába a ragyogó kö- vű padlózatot, minden lépésnél megcsendül valami eddig nem ismert és mégis ismerősen hangzó dallam.

Buksi kicsit csodálkozott, hogy is került ö ide. Délután még otthon volt és mikor édesanyja befejezte a mosogatást és pár perces pihenőt engedélyezett magának, ő kisurrant a kapun, hogy két bátyja után menjen és segítsen nekik harcolni a szabadságért. A két nagyfiú nem akarta, hogy ő is menjen. Azt mondták, még gyerek és anyja mellett a helye, mikor a felnőttek harcolnak. És édesanyjuk is féltette őt, a legkisebbet. Születése után nem sokkal apja a háborúba indult, sokáig nem is kaptak hirt róla. Buksi nem is ismerte apját. Öt éves volt, mikor kerülő úton megtudták, hogy Szibériában halt meg hadifogolyként.

Azt mondják, gyerek vagyok, morgott magában. Hiszen a házban lakó Pali csak 14 éves, egy évvel fiatalabb nála és mégis naponta megy ki és benzines üvegeket dobál az orosz tankokra. Őt meg nem akarják engedni.

De most mégis sikerült észrevétlenül kisurrannia az ajtón. Megy és keres valakit, akinek segíthet. Vagy bátyjait, vagy Palit, aki egy kicsit le is nézte őt, mert nem ment harcolni.

Nem kellett sokáig menni, hamarosan ráakadt Palira, aki egy kapumélyedésben másik két fiúval ”Molotov- koktél”-eket gyártott. Buksi hozzájuk

csatlakozott. Szótlanul hagyták, hogy segítsen.

Mikor a tankok megkezdték felvonulásukat a Kilián-laktanya felé, Pali és a másik két fiú is megkezdték a tüzelést. És akkor Buksi is felkapott egy ü- veget. Eldobta. Nyomában hangzott fel a robbanás. De aztán hirtelen sötét lett és szinte furcsa, hogy itt olyan világos van.

Az iskolában már tilos volt a hittantanítás, de az öreg bencés atya, aki édesapjukat is tanította még, el-elláto- gatott hozzájuk és rendesen kikérdezte Buksit az előző látogatásakor elmagyarázott hittanleckéből. Buksi mindig sajnálta azokat az iskolatársait, akik nem tanultak hittant, akik nem hittek Istenben, mert nem is ismerték talán.

És Buksi még önmagának sem merte bevallani, mert kicsit szégyelte fiú létére, hogy legjobban azt szerette, mikor a pap bácsi a mennyországról beszélt és azt mondta, hogy ott minden kívánságunk, amit a földön nem tudtunk elérni, teljesül majd.

S most, amint ment a fénylő folyosón, amint léptei nyomán fel-felcsendült a csodálatos dallam, hirtelen tudta: a mennyország felé közeledik. Eszébe jutott engedetlensége, mert é- desanyja tudta nélkül szökött ki harcolni, de a szíve valahogyan olyan könnyű volt és nem kételkedett benne, hogy akárki őrzi is a nagy kaput, ő beléphet rajta. Már csak pár lépés választotta el. A kapu lassan kitárult és ott állt valaki, akit csak fényképről ismert: ott állt az édesapja. Átölelte Buksit, vállára tette a karját és vezette szebbnél szebb kertekkel, virágokkal összekötött termeken át egyenesen az Ur Is-