A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)

1978-07-01 / 7. szám

r

312

— Elég jól ismerem. Miért? Mi dolguk van vele?

— Hát az erre meg arra a nemjóját. A gazdánk küldött ide, hogy a pénz nélkül, amivel a kántor tartozik neki, vissza ne meny- nyünk, mer leüti a derekunkat! — szavalja az egyik.

— Oszt a gazdánk mán az ötödik levelet küldte neki, de se pénz, se posztó! Oszt a kántor a füle botját se mozdítja. Hát most vagy fizet, vagy velünk gyűlik meg a baja!

— Izzadni kezdtem a gallérom alatt — vallja be a kántor, mert két jól megtermett ’’díjbirkózó” volt. Az igaz, tartozom a Kreiszler asztalosnak a tíz kaptárért. De mivel sok más sürgős kiadásom akadt, aztán temetés, esküvő, miegymás is ritkábban volt mostanában, hát a stóla forrás is kiapadt. így hát csak halogattam a fizetést. Magam sem tudom, most mi lesz?! így hát azt mondtam nekik:

— Kendtek most ugyan hiába fáradtak!

— Miért hát? — kérdi a markosabbik.

— Hát csak azért, mert tudtommal a kántor most nincs otthon és még nem ért haza.

Erre a két ipse egymásra nézett.

— Mikor megy a legközelebbi vonat vissza Kanizsa felé? — kérdi a másik, a kisebbik.

Az órámra néztem.

— Vagy húsz perc múlva fut be a szombathelyi...

— No, akkor Isten áldja, de ha meglátja a kántort, mondja meg neki, visszajövünk, oszt baj lesz, ha nem fizet... — és sietve megindultak az állomás felé.

Mindketten nagyot derültek ezen.

— Hát látja főúr - mondja tovább a kántor - én is akkuráto- san úgy tettem, mint ahogy a főúr, én is úgy tettem, mint ahogy a főúr kitanított minket a prédikációban. Valótlanságot mondtam, de hazugság nélkül. Mert akkor a kántor tényleg nem volt otthon. Persze azt nem mondhattam meg, hogy vele beszélnek.

A lőcsfalvi pap nevetve nézte új ’’tanítványát”.

— De volna egy jótanácsom, kedves kántor uram. Haladéktalanul küldje el a Kreiszlemek a pénzt. Ha nincs, én kölcsön adom s majd lefogom a stólákból. Inkább nekem tartozzon, mintsem hogy valami bajba keveredjen. Én magam is méhészkedem, hát pártoljuk egymást, mink, méhészek.