A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-06-01 / 6. szám
282 Katona Nándor AZ ELINDULÁS — Mégiscsak elmégy, fiam? — Elmegyek, anyám, nem tehetek mást, úgy érzem, csak így leszek boldog. — Azzal nem törődsz, hogy velem mi lesz? Apád is elhagyott, s most te is itthagysz. Ilyenek vagytok ti, férfiak, mindnyájan, önzők és kíméletlenek. Amit a fejetekbe vesztek, abból nem engedtek, s az a- nyák meg a feleségek csak tűrjenek és szenvedjenek. — Hiszen, ha megnősülnék, akkor is e- gyedül maradna édesanyám, sőt lehet, hogy méginkább. Emlékezzék vissza: a plébános úr azt mondta, hogy a szülők többnyire az Isten szolgálatára engedik el legnehezebben a fiukat, pedig azt a gyermeküket veszítik el legkevésbé, az marad leginkább az övék. — Nem tudok én ebbe belenyugodni. Eddig is szegény voltál, ezután is szegény legyél? Én mások keze-lába voltam egész életemben, napszámra jártam, uraknak mostam, vasaltam, hol takarítónő voltam, hol meg szakácsnő, csakhogy téged taníttassalak, s most, mikor keserves kínlódással kitaníttattalak, elmégy papnak. Éppen tegnap beszéltem az igazgató úrral, és ő is említette, hogy jó tanár lenne belőled. — Ne féljen, édesanyám, a jó pap sem hal éhen. — Attól nem is félek, csak attól, hogy ki leszel szolgáltatva az emberek kényének- ked vének... — Ugyan, ne lamentáljatok már annyit — szólt közbe nagyanyám, pakoljatok, aztán menjetek, még majd elkésitek a vonatot. Te meg nebőgj — fordult oda anyámhoz — nem kisgyerek már a fiad, van magához való e- sze, tudja, hogy mit tesz. Hadd menjen az útjára. Engem pedig megcsókolt és csak ennyit mondott: vigyázz, nehogy szégyent valljunk veled... □ Egyetlen úgy-ahogy elfogadható ruhámba öltözve, félszegen cipeltem a kölcsönkért bőröndbe csomagolt "stafírungot". Tétova léptekkel ballagtam az állomás felé, a- nyám szipogva jött mellettem. Útközben Ör- zse nénénkkel találkoztunk, aki a kora reggeli misére igyekezett. A családban szokatlan "szerelést" látva, s anyám könnyes arcára pillantva, egyből megértette, hogy miről van szó. Isten áldjon meg, fiú, hát csak jó pap legyél, köszönt el tőlem. Anyám arcát pedig megsímogatta, és így szólt: ne félj, jó helyre megy a fiad... A búcsúzkodás keserves pillanatain átesve, beültem a füstöt-kormot okádó vicinális egyik harmadosztályú fülkéjébe. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy "fenkölt lelkesedés" töltött el. Boldog megnyugvás és belső béke váltakozott nyugtalanító bizonytalankodással és szorongó félelemmel. Ha az e- gyik megszállt, már dörömbölt lelkem ajtaján a másik. Egyszerre olyan egyedülálló, o- lyan elhagyatott lettem. □ A szeminárium kapujáig eljutva, jól megnéztem a vörösesbarna téglafalakat. Szóval ez lesz az otthonom öt éven keresztül? Elszorult szívvel tétováztam. Még vissza lehetne fordulni. Micsoda erő hajtott idáig? A- nyám féltése, ragyogóbb pályák csábítása sem tudott visszatartani. Egyáltalán tudom -e, mit jelent papnak lenni? Mit jelent belevetni magam egy ilyen ismeretlen folyam sodrásába? Határozott mozdulattal, hosszan megnyomtam a csengő gombját, úgyhogy a portás morogva adta tudtomra, hogy ez idő szerint még nem süket. De mit törődtem én az ő fülének állapotával. Egy volt a fontos: végre itt vagyok. Az első este kíváncsian lestük, amint a spirituális atya a kis kápolnai szószékre fölkapaszkodik, és az imáról meg az áldozatról fejti ki gondolatait. A legtöbben néma áhítattal figyeltük az akkor már országos hírű embert, és én valahogy megéreztem Örzse néném szavainak igazát: valóban jó helyen vagyok.
