A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-05-01 / 5. szám
227 tő fel. Az igazgató, vagy megbízásából a szakszervezet, vagy a szülői munkaközösség elnöke ellenőrzi a hittanórát. A tanulmányi előmenetelt osztályozni nem lehet, pedagógiai fenyíték nem alkalmazható. Ezeken a rendelkezéseken az újabb, 39/1957 sz. miniszteri rendelet végrehajtási utasítása sem változtatott. Közvetlenül a rendelet megjelenése után az iskolai hitoktatásra jelentkezők száma még 80% volt. Ez 1955-ben országos átlagban 40%-ra, 1960-ban 25%-ra, 1965-ben 10%-ra, 1975-ben pedig 6-7%-ra csökkent és főleg a falvakra szorult visz- sza. Budapesten és a nagyobb vidéki városokban a törvényes rendelkezés gátló előírásai és a helyi hatóságok adminisztratív túlkapásai következtében az iskolai hitoktatás szinte teljesen megszűnt. Az állam vallás-felügyeleti szerve, az Állami Egyházügyi hivatal elvben hajlandó a helyi hatóságok túlkapásai ellen eljárni. A panasztétel azonban nagy személyes rizikóval jár, amit a szülők rendszerint nem vállalnak. Az iskolai hitoktatásnak 6-7%-ra való leszorítása az 1975-ös adatok tükrében, megközelítő becslés szerint, azt jelenti, hogy 1.188,000 tanuló katolikusnak számító 62%-a, vagyis kb. 735,000 olyan tanuló közül, akik legálisan járhatnának hittanra, csak kb. 50,000 — szinte teljes egészében falusi gyerek - részesül hitoktatásban, szemben 685,000 katolikus tanulóval, aki nem kap hitoktatást. A különféle megtorló okok miatt lassan lehetetlenné vált, hogy a szülők gyermekeiket iskolai hitoktatásra küldjék. Beiratások alkalmával a pedagógusok igyekeztek meggyőzni a szülőket, a "kettős nevelés" (ti. a vallásos és az iskolai, materialista nevelés közti ellentét) káros hatásáról, mely propagandából nem hiányzott a szülő előmenetelére s a gyermek későbbi egyetemi felvételére vonatkozó utalás sem — mindez azért, hogy a gyermek ne járjon iskolai hittanra. A szülők jórésze ezért gyermeke vallásos képzésére más lehetőséget keresett. Az 50-es évek elején sok családban volt szerzetesek adtak házi hittanórákat. Ez azonban törvényesen tilos, illegális volt és hatóságilag üldözték. A templomi hitoktatáshoz vezető kezdő lépés volt az 1950-es, egyház és állam közötti megegyezésnek az a pontja, melyben az állam tudomásul vette, hogy az egyháznak a templomban joga van ún. keresztény oktatás tartására. Ezt használta fel sok szülő és a lelkészkedő papság, hogy tovább gondozza az iskolai hittanra nem járó, csupán két hónapon keresztül, összesen 16 órában tartott elsőál- dozási, és egy hónapon keresztül 8 órában tartott bérmálási előkészítésben részesült gyermekeket. Erre a keresztény oktatásra jártak azok az iskolai hitoktatásból kiszorult fiatalok is, akik keresték a lehetőséget a hit elemeinek elsajátítására. Állami részről megpróbálták meghatározni a keresztény oktatás formáját: csak szentbeszédszerű monológ lehet; nincs visszakérdezés; nem lehet a jelentkezőket korcsoportokba osztani; nem szabad semmiféle szemléltető eszközt használni. Mivel e megszorításoknak törvényes alapjuk nem volt, a bátrabb papok nem vették figyelembe, ellenkezőleg: a modern pedagógiai követelményekre hivatkozva országszerte vonzó templomi hitoktatást alakítottak ki. A püspöki kar álláspontja a templomi hitoktatásról nem volt egységes. Voltak, akik teljes tekintélyükkel segítették. Voltak, akik tudomásul vették és ö- rültek az új evangelizációs forma kialakulásának, de papjaikat (ezt a munkát elsősorban káplánok végzik) a hatósági zaklatások ellen nem védték meg. Az állam és egyház közötti jóviszony fontosságára hivatkozva inkább mérsékelni igyekeztek
