A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
20 Dóra arca elsötétedett. Keserű szava fenyegetőn hangzott:- De tudom, mit fogok csinálni Nincs más megoldás.- Milyen megoldásra gondol? Legyen velem őszinte, Dóra. Talán segíthetek?- Dehogyis segíthet. Csak én segíthetek. Hát jó, elmondom. Tegnap, amikor késő este mentem haza a munkából és dideregtem kötött kabátkámban, elém áll egy férfi és rámvigyorog. A többit sejtheti. A fülembe súgta, hogy menjek vele és olyan összeget a- jánlott, hogy majd elszédültem. De csak azt feleltem: ’’Nem!” és mentem tovább. Ismertem látásból, mert egyszer ablakot mostam a házában. Már akkor is olyan szemtelenül vigyorgott rám. Irtóztam tőle. De most, hogy a hitelezők megfosztottak minket egyetlen örömünktől, a rádiótól, és a tél is olyan szörnyű kabát nélkül, hát rászánom magam. Le fogom győzni az undoromat és odadobom magam neki. Mennyit kereshetnék... Csak ne irtóznék annyira... Dóra szeme könny belábadt. Aranka megdöbbent. Olvasott ő már ilyesmiről könyvekben, újságokban, de életében most látott először egy ilyen bánatos szemű nőt, aki a nyomortól hajtva, síró szívvel rászánná magát a legszörnyűbb vásárra.- Dóra, - könyörgött rémülten Aranka - ne tegyen ilyen szörnyűséget. Szólok majd a férjemnek, szerezzen valami biztos munkát mindkettőjüknek. Meglátja, sikerülni fog. És ha télikabátra van szüksége, azt adhatok én is. Aranka beszaladt a hálószobába, kivette szekrényéből a műanyagból készült fekete bundát és odalobogtatta Dóra elé.- Próbálja csak fel. Biztosan jó lesz! A kis Viki megcirógatta a csillogó szőrmét.- Szép cica - állapította meg szakértelemmel.- Ó, milyen finom meleg - álmélko- dott Dóra, mikor felvette. Biztonság kedvéért félénken megkérdezte:- Mennyibe kerül? Le kell dolgozni?- Dehogyis kell ledolgozni - nevetett Aranka. - Magának adom, de csak egy feltétellel: ígérje meg, hogy soha többé nem gondol arra a borzalomra, hogy eladja önmagát.- Megígérem - mondta ünnepélyesen Dóra és megszorították egymás kezét, mint két barátnő.- Most pedig azt tanácsolom, Dóra, tartsa magán a bundát, mikor hazamegy. Ha megint ott lődörögne az utcán az a férfi, úgy menjen el mellette, mintha nem is látná: e- melt fővel, büszkén, bundásan, mint egy királynő.- Királynő - ismételte mély meggyőződéssel Viki. Dóra ragyogó arccal, boldogan hálálkodott. ■ ★ Aranka bement a hálószobába. A szekrénye még tárva-nyitva állt. "Most több hely van benne; jobban elfér benne a holmim” - örvendezett. És milyen különös: attól, hogy üresebb lett a szekrény, kissé gazdagabbnak érezte magát. Odasúgta az új bundájának: ’’Most jobban szeretlek, mert most te vagy az egyetlen télikabátom és ezért igazán szükségem van rád. Mert tudd meg - vallotta a bundának (és önmagának is) - hogy téged csak hiúságból vásároltalak.” Eszébejutott, hogy ez a csillogó, szép szőrme valaha élő állatkákat védett. Fényes szemük, ruganyos kis testük volt; vidáman ugrándoztak és örültek az életnek. Aztán jött a kegyetlen ember, agyonütötte őket, mert Éva lányai megirigyelték selymes szőrüket. "Lám, ezért kellett nektek vergődni és kimúlni, hogy az én hiúságomat táplálhassátok. Na, ne búsuljatok - próbálta vigasztalni az egykori állatkákat (és önmagát is) - mégsem éltetek hiába. Nagy szerencse, hogy most itt voltatok a szekrényemben. Nektek köszönhetem, hogy oda tudtam adni Dórának a fekete bundát. Mert én nem vagyok o- lyan, mint a hősies szent, aki egyetlen kabátjától is megválik, csakhogy a szegényen segítsen. De mivel két bundám volt, le tudtam mondani az egyikről" Aranka szívében kigyúlt egy boldogan lobogó lángocska és érezte, hogy a segítő szeretetnek ez a lángocskája jobban melegít és több örömet szerez majd, mint a hiúságát csiklandozó szőrme.
