A Szív, 1978 (64. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
180 beleztetni az Egyházba, tagjává lenni az Egyháznak. A lelkipásztorkodás sztratégiája szemszögéből az Egyházhoz kötődésnek hangsúlyozásával egyszerre kell törekedni az egyénnek az Egyházhoz való hitbeli azonosulására és arra a nyíltságra is, mely a keresztény tanúságtevést a világ felé lehetővé teszi. Ez csak bizonyos lelkipásztori jellegű koncentrikus körök révén érhető el: különféle formákban és különböző erősségű fokokban kell megvalósulnia a megértésnek és a közösség átélésének az Egyházon belül és az emberi társadalommal, az Egyházon kívül. A mozgásnak kettős irányúnak kell lennie: belülről kifelé, és kívülről befelé hatónak. Kifelé: a keresztény tevékenység sokoldalú bevetése a társadalmi munkákba (egyesületek és kisebb szolidáris sejtek révén); befelé: a kifelé való működés tapasztalatainak érvényesülnie kell benn az Egyházban, az egész közösség előrehaladásának érdekében. Csak így lehet elkerülni a(z Egyházzal) teljesen azonosultak elszigetelődését, és a sajátosan keresztény jellegek feloldódását az általános pluralizmusban. Vagyis: a gettótól és a konformizmustól egyformán óvakodnunk kell. Meg kell viszont teremtenünk egy alapvető kötődést az Egyházhoz, meg kell értetnünk, hogy aki őszintén keresztény akar lenni, annak őszintén az Egyház közösségéhez tartozónak is kell lennie. Ez az Egyházhoz kötődés, mint hitbeli magatartás, belső dinamikájánál fogva különféle életfázisokban nemcsak a sokoldalúságot biztosítja, hanem azt is, hogy az Egyházba kebelezett keresztény nem esik abba a hibába, hogy minden más felett közömbösen eltekintsen — de abba sem, hogy valamihez szubjektíve kötődjön. A cél tehát a Krisztusi jellegek visszaszerzése. Az egyéni és személyes é- let számára kell hozzáférhetővé tenni a Jézus Krisztussal való kapcsolatot és a Hozzá való kötődést. Csak ebből a középpontból lehet eredményesen megközelíteni a konfliktusoknak ama zónáit, amelyek a kereső vallásos embert akadályozzák abban, hogy vallásos élményeit az egyházi közösségben élje át. Családok, kis közösségek azok elsősorban, akikre egy ilyen, az Egyháztól való elidegenülést megakadályozni szándékozó lelkipásztori munkának összpontosítania kell figyelmét. Ennek a munkának főbb feladatai: hit-élmény közlése (a liturgiában, az igehirdetésnek párbeszédes formáiban, az igehirdetésnek ifjúság-nevelő és felnőtteket továbbképző lehetőségeit kihasználva), erkölcsi útmutatás (a modern személyes szabadság eszméjének átvitatása, a nemiség, a házasélet etikai problémáinak megbeszélése), korunk nagy feladatainak ismertetése (különös tekintettel napjaink etikai tanácstalanságára, az Egyesült Európától az eutanáziáig). A tanulmánynak nagy előnye, hogy nagyobb je- Ml AZ ELIDEGENEDÉS? lentőséget tulajdít a társadalom-terápiának, mint az egyéni vagy csoportos diagnózisnak. A- mikor egy jelenségen javítani akarunk, mégoly bölcs és részletezett analízissel se juthatunk előre, ha nincs ugyanakkor kidolgozott tervünk a foganatosítandó gyakorlati lépésekhez. Amikor az Egyháztól való elidegenedésről van szó, nem elégséges csak a lelkiismeretre appellálni, vagy csak az egyházi szónokokat bíztatni.