A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-09-01 / 9. szám
-395Az Evangélium - többek közt — épp azt kiáltja a világba, hogy akkor sincs ok a kétségbeesésre, ha már reménytelen a felépülés, s talán már egy fillér sincs a fiókban s ráadásul tehetség sincs a sikeres előmenetelhez. Ezek még nem okok az öngyilkosságra. A szegényeknek is hírdettetik az evangélium örömhíre; a betegeknek is remény adatik, a föltámadás reménye; a szellemi proletárok sincsenek kizárva az Isten országából. Sőt az is könnyen megeshetik, hogy éppen a betegek, a szegények, a tanulatlanok ragadják el az ígéret földjét, mialatt a gazdagok, az egészségesek, az okosak kint rekednek az örök megváltatlanságban Az evangélium ezzel semmiképpen se a szegénységet vagy a betegséget, avagy a butaságot akarja szentesíteni, még kevésbé óhajtja ezeket állandósítani (hisz Krisztus éppen az ilyeneknek áldozta fel idejének, szeretetének, erejének legjavát, csakhogy fordítson némileg keserű sorsukon). Nem holmi fatalista megnyugvásról van szó az írásokban, hanem a reményről, az isteni igazságosság és üdvözítő akarat bizonyosságáról. 231 Mukajhara kis hegyi falucska. Alig van nyolcezer lakosa. Hirosimától egy óra húsz perc odáig az út vonattal. Kis missziós állomás Én egy álló esztendeig minden szombaton kijártam oda, hogy legalább vasárnap ne legyenek mise nélkül az ottani hívek. Egy nagytestű, erős, vállas férfi is szokott misére járni a szomszéd faluból. Igen buzgó ember volt. Foglalkozásra házaló, de nem olyan közönséges Nagy motorkerékpárján járta a hegyvidéki falvakat és piperecikkeket árult. De vasárnap, ha csak tehette, mindig ott volt a szentmisén. Könyveket is szorgalmasan olvasott. Szinte ő használta még legszorgalmasabban kis missziós könyvtárunkat. Felesége nem sokat törődött a vallással (nem volt keresztény), férje azonban annál tudatosabban gyakorolta hitét. Nos, ez a vándorkereskedő igen szépen tudott írni. Gyönyörű kínai karaktereket szokott rajzolni, ha kellett vagy megkérték rá. Én is megkértem egyszer, nem ima-e pár sort a templomhoz vezető út bejáratánál felállított hirdetőtáblára a járókelők nagyobb épülésére. Szívesen ráállt. Dögén Zendzsi egy szép mondását írattam vele egy hosszúkás fatáblára. Ez már itt így szokás: fára írva, kőbe vésve van igazán hatásuk-varázsuk a klasszikus kínai jeleknek. Vagy, ha külön erre való papírra festik tussal. A mondás pedig így hangzott: ” Van-e rá időd vagy nincs, nem ez a döntő. Akarod-e igazán vagy se: egyedül ettől függ”. Tudniillik: az üdvösség útjának keresése és meg- lelése nem idő kérdése: az isteni kegyelmen kívül csupán az akarat, az elhatározás dolga. El is készült a kézzel irt tábla. Volt vagy másfél méter magas Szélessége alig 20-30 centiméter. Felülről lefelé, jobbról balra kellett olvasni, mint az már kínai írásnál szokás. Jött is nemsokára a szomszéd nénike (nem volt keresztény): "Páter, gratulálok ahhoz a szép mondáshoz! Örül az ember szive, mikor olvassa. Nem is tudtam, hogy a keresztényeknek is van ilyen jó szólásuk”. Az érdekes csak az volt a dologban, hogy Dögén Zendzsi, akitől az idézetet kölcsönöztem, még csak hírből se ismerte a kereszténységet. Valamikor a középkorban élt.
