A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
-40Templom és pap volt ugyan a faluban is, de mint pedagógus, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ott járjon misére. Mert ugye, ideológiailag labilis egyénekre, akiknek még szükségük van a vallás ópiumára, nem lehet az ifjúság nevelését bízni... Ahogy elballagott Józsi bácsiék kerítése mellett, beszólt a fát rakosgató öregembernek: — Jó napot, Józsi bácsi! Elolvasta a kalendáriumot, amit a múltkor adtam? — Isten hozta, tanítónéni! — emelte meg gyűrött kalapját a kis öreg. - Hogy elovastam-e? Már háromszor is. Csak valami nem megy a fejembe. De kerüljön beljebb, tisztelje meg a házunkat, ha van egy kis ideje, A tiszta szobában nem a várt öreg-szag áporodott levegője fogadta a tanítónénit, hanem valami fáradt nyárvégi szénaillat, ami a szalmazsákos vetett ágytól indulhatott ki. Rozi néni illendően röstelkedett: — Jaj, aranyoskám, vendéget hozol, oszt nincs is mivel megkínáljuk. Isten hozta minálunk, tanítónéni, üljön mán le egy kicsit, ne vigye el az álmunkat! — Pedig szívesen elvinném. Irtó kíváncsi vagyok, mit is álmodhatnak — "ilyen idős korukban", akarta még mondani, de idejében lenyelte. — Hanem hadd kínáljam meg én magukat! Ma kaptam. Küldött a mamám egy tepsi süteményt. Azzal elő is került a szatyor mélyéről, a festékes skatulyák közül a szalvétába csomagolt pár darab sütemény. A két kis öreg szeme olyan izgatott boldogsággal csillogott, mint a gyerekeké búcsúkor, vagy a karácsonyfa alatt. Ahogy percek alatt eltűnt az utolsó morzsa is, a tanítónéni arra gondolt, hogy mennyivel nagyobb boldogság adni, mint kapni. — Aztán mit nem értett a kalendáriumból, Józsi bácsi? — Tudja, mindenféle veszekedés, válás, öngyilkosság, sok boldogtalan ember históriája van benne, azt nekem az nem ment a fejembe, hogy mi a kis anyjukommal mitől voltunk világéletünkben olyan boldogok... A tanítónéni, ahogy körülnézett, és megakadt szeme a téglával alátámasztott varrógépen, ahogy meg-megnyikkant alatta a rozoga festett lóca, mást nem is mondhatott: — Hát, Józsi bácsi, ezt én se értem. Azt hiszem, nem voltak sose nagyon gazdagok... — Nem bizony! — kapta el a szót Rozi néni. — Amikor szabóműhelyt nyitottunk a városban, gondoltuk, majdcsak jobban leszen, de lebombáztak mindenünket. Mink is alig menekedtünk meg! — Gyerekük sincs — toldotta meg a panaszt a tanítónéni. — Vóni vót, — mondta tűnődve Józsi bácsi, — de az egyik meghótt, torokgyíkja vótt néki, a másik meg nem írt, amióta elment. — Elment? Hova? — Hisz ha mink azt tunnánk. Tudja, a forradalomkor... akarom monda
