A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)
1977-08-01 / 8. szám
-362tént, amikor valami különös szempont érdekelte az ilyen képzeletbeli falujárásaiban. így például volt idő, amikor az érdekelte, kik is az ősr lakosok s kik a később bevándoroltak s kit honnan-merről és miért is vetett épp Lőcsfalvára a sors. ö ezt úgy nevezte tréfásan: ’’gyökér- eresztés”. Egy ilyen érdekes eset volt Vaskó János esete, akinek gyö- kér-eresztésében még elődjének, az akkori lőcsfalvi papnak volt igen tevékeny része, mert Vaskó János - értem: a mostani Vaskó János - már dédunokája az eredeti Vaskó Jánosnak, aki a gyökéreresztést megejtette. Tehát valóban mélyen a lőcsfalvi talajban vannak már a család gyökerei. T ehát az öreg Vaskó János, a gyökér-eresztő Vaskó János, aki még élt jó néhány esztendőt a lőcsfalvi pap uralkodása alatt, országút építő munkás volt. Akkorában épültek az országutak, melyek ma Kanizsát Szombathellyel, Egerszeget Lentivel vagy Tüijével összekötik. S mivel abban az időben a mai híres útépítő gépek még csak valamelyik mérnök agyában dolgoztak, sok és sok ezer kubikus munkás végezte a mai gépek munkáját. Kézzel, lábbal, izommal, verítékkel, csákánnyal, lapáttal, taligával. Ezek a munkások az ország minden részéből toborzódtak. Mert a munka hosszú-hosszú ideig tartott. Ilyen kubikus munkás volt a legidősebb Vaskó János is. Jó erős, mokány Csanád-megyei magyar volt, akinek ősei Erdélyből szivárogtak le Csanádba a Maros partján. Azóta legidősebb Vaskó János, a gyökéreresztő már ott pihen a Bükkhegy oldali temetőben. De a családfa, bár szűkösen hajtotta ágait az új talajban, megvan és már egy néhány Vaskó család is — mind Jánosok — és ők mesélték el papjuknak a gyö- kér-eresztés családi történetét. — Mer az úgy vótt — mesélte második Vaskó János, aki már nagyapa, hogy az apám akkoriban nősült Csanádapátibul. Oszt hosz- szú munka ígérkezett errefelé, hát fiatal asszonyát is magával hozta. Egy padári családnál kapott szálláshelyet. Erre a szálláshelyre kötött ki apám minden hét végin ruhaváltásra, feltarisznyázásra. Néha-néha, ha nem nagyon messze dógozott a ’’banda” s anyám is valami jót főzött, azt kivitte apámnak oda az útépítéshez, ahun az ebédidőt e- gyütt tőtötték, utána az anyám elmosta az edényt a kútnál, összepakolt, oszt hazagyütt. De ahogy az út nőtt oszt tovább ment, valami közelebbi helyen találtak szállást. De ez, ahogy az apám mondta, nagyon ’’cigányélet” vótt. Csanádba csak a nagy télvíz idején kerültek vissza, mint mondták, téli pihenőre. Ahogy a pacsai-egerszegi országút épült, újra visszakerültek Lőcsfalvára, ahol Kocsis Istvánéknál kaptak szállást. Akkoriban egész a falu alatt dógoztak, így hát anyám mindennap kihordhatta az ebédet az úthoz... A munkások többnyire
