A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-07-01 / 7. szám

-329tak, az volt a benyomásom, ugyanazok a férfiak ülnek még mindig a karosszékekben, ugyanazzal a zavart arckifejezéssel.

A nők még kedvetlenebbek voltak, mint a férfiak. Tizenöten voltunk. Csaknem minden elképzelhető fajból és korosztályból. Hárman egyáltalán nem beszéltek angolul, egy portoríkói kislány volt a tolmácsuk.

Milyen fogamzásgátló szereket használunk? — kérdezték mindjárt bevezetőben. A válasz egyöntetűen az volt: "Semilyent". Akkor elősorolták, hányféle ilyen szer kapható náluk és ajánlották, hogy mindjárt vegyünk is belőlük.

K

ét óránk telt el nyomtatványok kitöltésével, vérvizsgálattal, különféle fel- világosító magyarázatokkal. Ez alatt is feltűnt, hogy senki sem beszél, ami szokatlan különben, ha nők egymásközt vannak. Kisebb csoportokba osztottak bennünket. Harmadmagammal egy kis szobába vezettek. Ruhánkat letéve papírköpenyt és papír-papucsot öltöttünk. Minden mozdulatunknál zizegett a papiros. Egyikünk dideregni kezdett. Hoztak számára egy takarót.

— Valami baj van? — kérdezte tőle az ápolónő.

— Félek — mondta az asszony. — Nagyon fog fájni?

— Semmi az egész — mosolygott az ápolónő. — A fájdalom nem rosz- szabb, mint néhány kis görcs. Délután táncolni fog.

Én is beijedtem. Mintha elfelejtettem volna a magzatelhajtást népszerűsítő szólamokat, a tüntetéseket, amelyeken részt vettem, a kis feltűzhető jelvényt, amelyre az volt írva: "Célunk a nullás népszaporulat" — és egyedül maradtam mikroszkopikus gyermekemmel. Csak mi ketten léteztünk, és eszembejutott, hogy nemsokára csak magam maradok, mert nekem és férjemnek az látszott megfelelőbbnek, hogy magamra maradjak.

Hogyan is lehetséges, hogy én, aki annyira életpárti vagyok, hogy a bogarakat inkább keresztüllépem, mint eltaposom; aki annyira szeretem az életet magam körül, hogy tele van a lakásom jól gondozott dísznövényekkel és a gyerekeimet is teli tömöm C vitaminnal, most ilyen kerek-perec el tudtam dönteni, hogy erre az új életre pedig nincs szükségünk?

"Ez még nem élet" - mondta a férjem, talán inkább azért, hogy önmagát meggyőzze, - "ez csak egy apró sejtcsoport. Nem nagyobb a körmömnél."

Minden asszony tudja, akinek volt már gyermeke, hogy ez az érzés a mellében, a szíve alatt nem sejtcsoportot, hanem egy új élet érkezését jelzi. Térdig le tudtam volna járni a lábamat tüntetéseken annak édekében, hogy a nő szabadon dönthessen maga a terhesség vállalásáról vagy elvetéséről. Itt, a műtét e- lőtt jöttem rá, mégsem vagyok olyan modern nő, mint amilyennek képzeltem magam.

Amikor a nevemet szólították, olyan nehéz lett a testem, hogy az ápolónő támogatott be a műtőbe. Azt vártam, hogy hátha az utolsó percben betoppan ebbe a hófehér műtőbe a férjem és leállít mindent. Persze, nem jött be. A menye- zet hangtompító boltozatán a kis fekete nyílásokat figyeltem. Tányérnagyságú