A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

-23— Adél, fontos és szomorú dolgokat kell közölnöm. Itt az állomáson találkoztam a Bodóval. Pestről jött. Azt mondja, nagy a felfordulás. Az állam csó'dben van. A csonka ország még nem heverte ki az összeomlást. A minisztérium nem képes sem elhelyezni, sem fizetni a fővárosba seregló' állami hivatalnokokat. Van, akit idő előtt nyugdíjaznak, másokat bé-listára tesznek. Az utóbbi i- dőben nem volt posta-összeköttetésünk Budapesttel. Nem tudom, mi vár rám.

— Sándor, ha elfogy a pénzünk, eladhatjuk az arany karperécémét.

— Azt csak a végső esetben, kedves. Ha nyugdíjaztak, előbb-utóbb majdcsak folyósítják. A főbaj a lakáskérdés. Bodótól megtudtam, hogy a lakáshivatal azonnal megadja a vagonlakóknak az igényjogosultságot, de üres lakás alig található és ami van, azt azok kaparintják meg, akiknek van annyi pénzük, hogy lelé- pési díjat fizethetnek. így a vagonlakók kapnak igényjogosultságot lakás nélkül és a gazdagok kapnak lakást igényjogosultság nélkül. Fel kell készülnünk arra, hogy Budapesten hosszabb ideig egy holtvágányon, vagonban fogunk lakni.

— Rettenetes. Mi lesz ezekkel a szegény lányokkal? Mennyit dolgozott maga, Sándor, és milyen becsületesen. Megvolt már a hozomány mindkét lány részére. Miért is tett mindent a hadikölcsönbe? Koldus-lányok ezek. Ki fog vagonlakókkal szóbaállni? Nem is mehetnek férjhez.

— Ne sopánkodjon. Az nem használ. A lányok majd elhelyezkednek. Idus ügyes. Ki fog tanulni egy mesterséget. Ágnesnak van érettségije. Találunk neki állást.

Ágnes elfelejtette, hogy ő alszik és belekottyantott a szülők beszélgetésébe:

— Én egyetemre fogok járni.

Mély csönd. Végre Martosné megszólalt:

— Hát nem alszol, te haszontalan?

— Aludtam, csak nagyon zakatolt éz a masina.

A szülők elhallgattak. Csak a sín zengett és a vagon zenebonája úgy visszhangzott a szívekben, mint távolról jövő és mégis közeli sikoltás.

Martosné egyszerre megszólalt:

— Kérem, Sándor, nyissa ki kissé a vagon ajtaját. Hadd jöjjön be friss levegő. Úgy szorítja valami a szívemet vagy a torkomat. Nem is tudom. Félek, hogy megfulladok.

Sándor odabotorkált a sötétben az ajtóhoz. Rántott egyet a vasrúdon. Az ajtó nagy nyikkanással megnyílt. Hűvös esti levegő ömlött a vagonba. Az asz- szony nagyokat lélegzett.

— Köszönöm, Sándor. Most jobban vagyok.

— Apuka, én is szeretnék levegőt szívni - szólt Ágnes.

Sándor odaengedte a lányát a nyitott ajtóhoz.

Ágnes felnézett az égre. A mennybolton csillagok tündököltek. Ágnes kiszemelt egyet. Hosszan, csöndesen figyelte, aztán megkérdezte tőle: Csillag, hogy van az, hogy te nem esel le az égről?