A Szív, 1977 (63. évfolyam, 1-12. szám)

1977-01-01 / 1. szám

-13ténetét remekműnek tartotta. Egyre szorosabb lett barátsága Papini- vel, aki egyébként az első kefelevonatokat is elküldte neki Firenzéből Rómába. A Civiltaban ismertette - kicsit bírálta is - a könyvet és ünnepelte a neves antiklerikális író megtérését. Megvédte Krisztus történetét a hitetlenek és a hívők támadásai ellen. Papini nagyon hálás volt a jezsuitának és a Civilta többi munkatársának később is, a- mikor az ellen a vád ellen védték meg, hogy ismét pogány lett (Góg című könyve kiadása után), vagy amikor Szent Ágostonról szóló munkáját védelmükbe vették. Papini egyébként hallgatott jezsuita barátai tanácsára — bizonyos kitételein javított —, mindig Krisztus és az egyház ügyét akarta szolgálni, amint ez leveleiből kiderül. Amikor a Vatikánban például kifogásolták Ágostonról szóló könyvének néhány lapját (ahol az ifjú Ágoston szerelméről írt), hajlandó volt e pár lapot kihagyni a második kiadásból, hogy minden nehézség nélkül a szeminaristák és katolikus fiatalok kezébe kerülhessen a könyv. Meg volt ugyan győződve a történelmi hitelességről, csupán a könyv könnyebb teijesztése miatt egyezett bele a kihagyásba. Amolyan laikus misszionáriusnak tartotta magát. Azt akarta, hogy minél többen megismerjék és szeressék Jézus Krisztust, hogy a hitetlenek is felfedezzék a katolikus hit szépségét.

Az a tény azonban, hogy Papini figyelt a hivatalos egyház kritikájára és teológiai szakkérdésekben kikérte jezsuita barátai véleményét, nem jelenti azt, hogy forrongó természete, szélsőséges vérmérséklete megtérése után teljesen átalakult. A polemizáló igény és bizonyos gőg továbbra is éreztette hatásait írásaiban. Sohasem vált jámbor íróvá, a szó pejoratív értelmében. A második világháború után újabb krízisen esett át. 1946-ban megírta a Magyarországon is jól ismert VI. Cölesz- tin pápa levelei az emberekhez című, sokat bírált könyvét, amelyben a képzeletbeli pápa nevében keserűen, ironizálva, de ugyanakkor reménységgel szól korunk problémáiról, elkalandozva a teológiában is. A zsinat után már kétségkívül nem keltett volna olyan visszatetszést ez a sajátos műfajú könyv. Ijjas Antal meglátása lényegében helyes: a második vatikáni zsinattal világossá lett, hogy ez a könyv nem volt sem utópia, sem gúny: így Papinit is a zsinat sugallmazói közé sorolhatjuk.

Még többeket megbotránkoztatott — élete vége felé — II diavolo (az ördög) című könyve, majd utána a Schegge (Gondolattöredékek). Ez utóbbi gyűjteményében régebbi karcolatait, elmélkedéseit adta ki: frappáns, tömör gondolatok, elmélkedések a fájdalomról és a halálról, a szenvedés értelméről. Az egész reflexió-sorozatot az a meggyőződés hatja át, amely Papini életművének uralkodó