A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-10-01 / 10. szám
447 gasztaló bátorítására. De a menekültek ügyén-baján segítve sohasem feledkezett el arról, hogy papi feladata lelkűk javát is szolgálni. Nemcsak a rendszeres vasárnapi szentmiséket szervezte meg, hanem végtelen tapintattal sikerült sokakat rávennie házasságuk egyházi rendezésére, gyermekeik megkeresztelésére és papi buzgóságának köszöni nem egy kétkedő és elhidegült lélek, hogy visszatalált a gyakorlati vallásosság útjára. Közben újonnan érkezett magyar a betegség keresztje papok, Dr. Máhig János és Kocsis József, is beálltak a menekültgondozás papi munkájába és sok terhet levettek válláról, de előzetes túlfeszített munkatempója miatt sem őmaga, sem környezete nem csodálkozott krónikus álmatlanságán. Azt hitték, egy alapos pihenés majd megszünteti. A jobb karjában fellépő és egyre elviselhetetlenebbé váló fájást is előbb csak reumának gondolta. Mikor azonban egyik pap barátja unszolására alaposabb kivizsgálásra szánta rá magát, kitűnt, hogy előrehaladott állapotban lévő rákos megbetegedésről van szó. A besugárzás már nem használt jobb karját vállból kellett amputálni. A megpróbáltatások idején látszott i- gazán, mennyire természetfeletti beállítottságú volt. Nemcsak lelke békéjét őrizte meg, hanem életkedvét is. Még írni is tökéletesen megtanult balkézzel, és a műtétet követő javulás érzetében papi tevékenységét is újult e- rővel folytatta. Misézésre külön engedélyt kapott, de keresztelt, esketett is és főként gyóntatott. Montreáli munkaköréből természetesen nyugalmasabb helyre tanácsolták az orvosok. A torontói magyar plébánián talált otthonra az akkori plébános, Horányi Lajos atya, jóvoltából, akinek megértő szeretetét mindig hálásan emlegette. Torontóban segített a lelkipásztori munkákban s onnan folytatott szinte egész Kanadára kiterjedő levelezést régi ismerőseivel és tisztelőivel, a kanadai életbe egyre inkább belégyökerező ’’menekültekkel”. Az őszi műtétet követő év, 1959 nyarán tűnt ki, hogy a rák általánossá vált szervezetében. November első felében kórházba kellett szállítani. Orvosai, ápolói és rendtársai mindent elkövettek, hogy megkönnyítsék élete utolsó másfél hónapját. Nagy örömöt okozott neki Los Angelesből érkező húga látogatása és jezsuita öccséé, aki szintén az Egyesült Államokból sietett betegágyához és mellette volt utolsó óráiban is. Példás türelemmel viselt hosszú szenvedés után a nagy műtét után
