A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-09-01 / 9. szám
399 mozdulatlanul, behunyt szemmel. Ettől megnyugodott. Annyirameg, hogy el is aludt. Mikor felébredt, már erősen alkonyodott. Rosszullé- te elmúlt, csak bágyadtság, étvágytalanság maradt vissza. Felment a lakásukba. A család már vacsoránál ült. Kérdezték, hol volt, mit csinált, miért nem jött időben. Keresték is. S most gyorsan jöjjön vacsorázni! — Köszöni, nem kér. Nincs étvágya. — Édesanyja aggódva magához vonta: talán beteg? Megtapogatta a homlokát. Nem, nem lázas. Aztán hirtelen gyanút fogott. — Te, nem cigarettáztál? - kérdezte tőle halkan. - Olyan dohányfüstszagú a ruhád. - Ó, dehogy! - füllentette, - apa szobáján jöttem keresztül, ott járt át a füst. - Na akkor jó, csak feküdj le, majd később bemegyek hozzád - volt most a már mindent értő válasz. — Akkor is, most is nagyon hálás vagyok édesanyámnak azért a nagyfokú tapintatért, ahogyan ezt az első szivarozásomat kezelte — mondta. — Bár lehet, hogy ha kevésbé tapintatosak lettek volna velem akkor, ma nem lennék ilyen erős dohányos... a olt egy kiskutyájuk. Mindannyian nagyon szerették. Természetesen a kutya is őket. Különösen az édesanyjukat. Egyszer nyaralni mentek s a kiskutya otthon maradt. Sokat emlegették, sokat gondoltak rá. Amikor hazafelé mentek, találgatták, hogyan fogja fogadni ő- ket. Mit fog csinálni, ha meglátja édesanyjukat? - Hányát vetette magát! — így kell nekünk is megadni magunkat, kapitulálni, ha az Isten meglátogat. Hagyni kell magunkat szeretni akkor is, ha ez a szeretet fáj — tanácsolta nagy megértéssel. Középiskolás és egyetemista éveiben, a seregyetemi évek dűlőkor és az ifjúkor kezdetén, egyre jobban elhatalmasodott rajta a magánosság érzése, ami aztán szinte egész életén végig is kísérte. Közel halálához mondotta egyszer, hogy sohasem volt igazi barátja. Adyval vallotta magáról: Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek... - Ifjúkori magánosságát sokáig a zene oldotta fel, az forrasztotta össze újra-meg-újra testvéreivel, szüleivel, otthonával is. Mesélte, hogy vasárnaponként reggel együtt mentek misére, utána otthon délig játszottak. A húga zongorázott, a bátyja hegedült, ő csellózott. Csak annyi időre hagyták abba, míg elfogyasztották a vasárnapi ebédet, azután újra folytatták estig. Ezeket a vasárnapi nagy muzsikálásokat sokat emlegette. Egyszer azt is hozzáfűzte, hogy a családjából való kiszakadást ezek a boldog együttlétek nagyon megnehezítették. Számára természetellenes volt az, hogy otthagyja őket, hogy a termőágról leválva önálló, független életet éljen. Lélekben ö-
