A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-01-01 / 1. szám

35

nikus mozgalommal szemben tanúsított elutasító magatartásából (1928) és még XII. Piusz első enciklikájából (1939) vagy az 1950-es "Humani Generis" címűből is, amely a modern teológiai tévedések szillabusa lehetne.

A "jánosi éra", XXIII. János pápasága, a második vatikáni zsinat és VI. Pál első évei, változtattak a hangnemen. Elmaradt a rideg, elítélő hangnem más vallásúak vagy a szekularizáló mozgalmak felé s a hivatalos egyházi megnyilatkozások arra törekedtek, hogy azonosítsák magukat korunk emberének reményeivel és aggályaival; hogy nyílt értelemmel és szinte alázattal, a tisztelet hangján szóljanak a modern tudományok és a technológia teljesítményeiről.

Ez az új szellem indította az elmúlt évtized folyamán komoly önvizsgálódásra a keresztényeket — nemcsak a katolikusokat. Hosz- szasan viaskodtak azzal a kérdéssel: nem pusztán a középkori Európa kultúrális adottságaiból folyó önkénytelen reflexió-e a hagyományosan értelmezett kereszténység; nem húzódik-e meg az egyház tanai mögött valami "elnyomó" ideológia, amely ellentétben áll az emberi szabadságra és felszabadultságra való törekvésekkel.

Erre a kollektív lelkiismeretvizsgálatra szükség is volt. Régóta esedékes lett volna ezeknek a fogós kérdéseknek a felvetése; az egyház pedig alighogy épp elkezdte bevezetni azokat a belső és struk- túrális újításokat, amelyekre feltétlen szüksége van ahhoz, hogy hihető jele legyen Isten Országának korunk szemében. A Szentírás is arra emlékeztet minket, hogy maga az egyház sem vonhatja ki magát az ítélet alól: "Mert itt van az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Isten házán" (1.Péter 4,17).

/~inek a szűnni nem akaró önvizsgálódásnak viszont megvan az a tZ[veszélye, hogy az egyház elfeledkezi k az emberiség számára szóló "üzenete" lényegérőlés elhanyagolja igazi küldetését. Ez részben meg is történt. Az elmúlt évtizedben tanúi lehettünk az egyházak institu- cionális-öntudata csökkenésének, ami — hogy az üzletvilágból vegyük hasonlatunkat — felér azzal a jelenséggel, amikor egy egész korporáció elveszti a fejét. A keresztények önkritikája odáig fejlődött, hogy az egyházak szinte képtelenek világos ki jelentéseket tenni hitük tanainak állagáról. Valahányszor az egyház álláspontjának megfogalmazásával kísérletezik valaki, rögtön trium falizmussal vádolják és hittestvéreinek viharos tiltakozásával találkozik. Még az 1974-es római püspöki szinodus is — a pápa minden bíztatása ellenére — képtelen volt az egyház missziós küldetéséről egy egyhangú deklarációt megalkotni. Ez mindenesetre nem egészséges állapotok jele.

Vannak, akikben az a meggyőződésérlelődött meg, hogy miu-