A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-07-01 / 7. szám
339 én nem fogom elfelejteni, hogy diplomát adtam a kezedbe, te pedig lefe- küdtél egy közönséges technikussal! — Anyukám, ne felejtsd el, hogy nem lefeküdtem, hanem előbb házas* ságot kötöttem vele. — Akaratom ellenére! — A saját életemről van szól — Amit tőlem kaptál! Nem gondolod, hogy nekem is közöm van hozzá egy kicsit?! — ...Gondolom, nem ezért hívtál föl... Hogy vagy mostanában?Javul egy kicsit az állapotod? — Most mit játszod meg azt, hogy érdekel egyáltalán az állapotom? Egy hónapja felém se néztél! — Anyukám, tudod, hogy babát várok, nem mozgok olyan könnyen. — Telefonálni azért tudhatnál. — Anyukám, igazad van. De vigyáznom kell a gyermekünkre is. Nem idegesíthetem fel magamat. — Szóval még a pofámba is vágod, hogy idegesít, ha felhívsz?! Hogy nem tudtam megdögleni a -műtőasztalon, mielőtt a világra hoztalak!?! Hát ezt érdemeltem az életedért? — Anyukám, nagyon kérlek, ne kezdjünk megint veszekedni. — De így van ez, ha az ember nem tud idejében elpusztulni. Amíg adhattam valamit, jó voltam. Most, hogy tehetetlenüldöglődöm, mostmárcsak egy idegesítő tény vagyok! Ezt kellett kapnom a saját gyermekemtőlI Hát idefigyelj, te ringyó...-Anyukám, ne feledkezzél meg a keresztény, úri tartózkodásról! (és sápadtan leteszi a telefonkagylót) — Ébren van, Enikő néni? — Kicsoda maga? — Nem ismer meg? Én vagyok az a káplán, akit titokban olyan sok haldoklóhoz hívott be ide a kórházba. Isten tudja csak, hány lelket mentett meg így hosszú betegsége alatt. — Mit akar? — Elsőpéntek van. Tudom, hogy egész életében milyen buzgó Jézus Szíve tisztelő volt. Gondoltam azért, hogy megkockáztatom bejutni ide, az elkülönítő szobába. Nem könnyű, de hála Istennek sikerült. Elhitték, hogy a hozzátartozója vagyok. .. — Menjen a fenébe! — Jó lenne meggyónni, megáldozni. Nem gondolja? — Nem! — Enikőnéni! Most kom oly a dolog. Gondolja, hogy véletlenül van itt az elkülőnítőben? Úgy látszik, még nem mondta meg senki magá
