A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-06-01 / 6. szám
27g hoz vagy állapota stabilizálásához orvosi eszközök nem állnak többé rendelkezésre. Különösen fontos az ilyen értesítés akkor, amikor az orvos arra a következtetésre jutott, hogy még az életfenntartás vagy a felélrsztés általánosan használt eszközeit sem lehet többé alkalmazni anélkül, hogy azok a beteg haláltusájának meghosszabbításán kívül valamilyen más szolgálatot is tennének. (Az ilyen döntést rendszerint a beteg kórházi lapján a felélesztési eljárás megtiltásával jelzik.) Amikor azonban a már alkalmazott, olyan rendkívüli gyógykezelés visszavonásáról van szó, amitől a beteg közvetlen élet- benmaradása függ, a beteget illeti meg a döntés elsődleges joga. Az orvos az ilyen döntést csak a beteg kifejezett, vagy ésszerűen feltételezett szándéka szerint hozhatja meg. Az öntudatlan betegek esetében fontos az előbbiekben kifejtett korlátozás figyelembevétele a gyámra vonatkozóan. Az öntudatnál lévő beteg ugyanis a halál elfogadása mellett dönt akkor, amikor a rendkívülinek vagy alkalmatlannak ítélt kezelést visszautasítja. Az öntudatlan, döntésre képtelen beteg esetében azonban az életfenntartó eszközök szándékától független visszavonása a beteg életének értéktelenségére vonatkozó ítélet végrehajtását jelenti; ilyen ítélethozatalra azonban senkinek sincs joga ezen a földön. A pusztán vegetációs létre korlátozott életnek is megvan a teremtett mivoltából fakadó értéke, ami megtiltja azt, hogy a beteg szándékától függetlenül rendelkezzünk vele. Az öntudatlan állapotban lévő személy méltósága éppen azt követeli, hogy a halál kikerülhetetlenül embertelen és megalázó folyamata ne egy leértékelő és lebecsülő emberi ítélet következtében álljon elő, hanem az emberi igyekezetei meghaladó és azt legyőző erőnek legyen eredménye. O H z öntudatlan állapotban lévő beteg mesterséges eszközökkel való életbentartása rendszerint csak a jól felszerelt kórházakban lehetséges. Kórházaink pedig a jelenkori egészség-gondozás közintézményeivé váltak: ennek következtében a társadalom számára nem közömbös az életfenntartás kérdése. A kórházakban megőrzött élet, még ha gyógyulásra nincs is remény, annak a gondnak és kötelességnek a jelképe, amivel a társadalom őrzi tagjainak jólétét. Nem gyávaságról vagy gyöngeségről van tehát szó akkor, amikor a még életben lévő, de gyógyíthatatlan és öntudatlan betegtől nem vonjuk meg az életbenmaradás eszközeit, hanem annak kifejezéséről, hogy még ez a személy is tagja társadalmunknak, és még rendelkezik az élet isteni adományával, amit a társadalom tőle soha meg nem vonhat.
