A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)

1976-05-01 / 5. szám

325

tétében is kételkedik. Olyan távol van az Isten, alig tudunk róla valamit, ki tudja, törődik-e velünk, hiszen annyira hallgat. Ezek a gondolatok gyötrik a papot és nem tud az Istenre találni. Még egy mentsége van: a felebaráti szeretet. Az Isten megközelíthetetlen számára, tehát szeretetét az embereknek ajándékozza. Maga az Isten aka rj a , hogy az emberekben szeressük Ót. Együtt élni, eggyé válni az emberekkel azt is jelenti, hogy az Istenhez közelebb jutunk. Szeretni az embert annyit jelent, mint az Istent szeretni. Sőt a legújabb irodalom papja nem fél kimondani azt sem, hogy maguk az emberek az Isten. Ezzel eljutottunk ahhoz a ponthoz, amelyből megsejthetjük, hogy az így értelmezett emberszeretetnek hová kell vezetnie. Egy o- lyan felebaráti szeretethez, melynek nem a hit, az Isten lesz alapja.

A mai regényirodalom világképe nagyon sötét. Valamiképpen a gonoszság titkának igézetében élnek a modern írók. Azt látják mindenekelőtt, hogy ragályszerűen terjed a bűn, a rossz — a keresztény élet teljesen lehetetlenné válik. Az egész társadalmi, sőt az egyházi életet is átjárja és megfertőzi a képmutatás, a romlottság, a sátáni méreg. Az egyetlen lehetséges magatartás a hívő keresztény számára, hogy szembehelyezkedjék ezzel a romlott világgal. Az igazi keresztény magatartás a jelen körülmények között a tiltakozás — egészen a vértanúságig — mindazzal szemben, ami most van. Ez a tiltakozás legtökéletesebben Krisztus kereszthalálában valósult meg.

De még a kereszt sem ad megoldást és nem hozza meg a keresztény győzelmet. A keresztény is benne él a világban, érintkezik a szennyel, a piszokkal és így szükségképpen beszennyeződik. Akaratunk ellenére abból a világból vagyunk, melynek feje a Sátán. A kegyelem sem képes arra, hogy a bűnös testet megnemesítse, és a szentségek sem alakítják át életünket. Az ember inkább áldozata ennek a nagy erkölcsi nyomorúságnak, és nem annyira felelős érte. Ebben a világszemléletben csak egy igazi bűn létezik, azoknak a bűne, akik nem akarnak sorsközösséget vállalni a bűnös tömeggel, mert önmagukat igazaknak, tisztáknak tartják. Krisztus nem utasította vissza a gúnypalástot, a papnak is vállalnia kell tehát a meggyaláz- tatást, csupán azért, hogy így eggyé legyen az erkölcsi nyomorban élőkkel.

Sorsközösség az embertestvérekkel — ez a legújabb regényirodalomnak egyik alapvető tétele. Ebből kiindulva jutott el egy olyan erkölcsi világszemlélet hirdetésére, mely magának az erkölcsi rendnek lett aláásójává. A szeretet ebben a szemléletben elsősorban a velünk egy nyomorúságban élő testvéreink felé irányul; azok felé, a- kikkel közösen járjuk az élet útját. Jobb az (megintcsak ebben a mo-