A Szív, 1976 (62. évfolyam, 1-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
derengő fényben 0rdődben járunk. Sötét az éj, látni alig, biztosat alig tudunk. Léptünk botorkálás, kinyújtott kézzel keressük az irányt, mely bizonytalan. Életünk szorongó érzés és félelem. Mégha egymás kezét tartjuk is, a remegés átfut kéztől kézig, szívtől szívig, lélektől lélekig. Mire képes az ember magától? Mire megy magával, s körülötte a világgal? Csak homályos érzéklettel érünk magunkhoz is el, csak sejtjük, ki vagyunk. Mennyi meglepetés ér bennünket; ha nem ez, de az vagyunk egyik naptól a másikig. Bizonytalan utasa az ember önmagának is, a világnak is, ahol annyi mindenhez érünk, annyi mindent meglátunk, ahol kusza összevisszaságban annyi mindent tapasztalunk, amit aztán nem értünk és magyarázni nem tudunk. A "sokaság" világa ez. Nem látjuk az erdőt a fáktól, nincs szemléletünk az "egészről". A Végtelen Egyszerűség Központjából szeretnénk látni a sötét erdőt, melynek kereső vándorai vagyunk. O, Végtelen Egyszerűség Központja, Isten, küldj fölénk egyszerű Fényedből egy sugarat, hogy sűrű erdődben lássuk az utat és félelmünk elcsituljon. Add, hogy Fényed alatt, egymás kezét fogva, már ne remegő szívvel, de bíztató reménnyel lépjük életünk útját, tudva, hogy valahol (tenálad) minden végtelenül egyszerű és világos és a Fény Otthona (Te) küldöd ezt a derengést, hogy lássunk és hazataláljunk (Hozzád) Fényed derengése mellett. vándorok útján j^|int őszi viharban a szél verdesi, hajtja, fölveti és visszadobja a fákról hulló
