A Szív, 1975 (61. évfolyam, 1-12. szám)

1975-09-01 / 9. szám

- 397 ár gyerekkoromban vágytam arra, hogy valami "nagyot" tehessek másokért. Egyszer veszett kutya járt a határban és mindenki félt, hogy bejön a pusztára, ahol laktunk. Elképzeltem, hogy a gyerekek éppen jönnekki az iskolából és a veszett kutya közéjük rohan. Erre én az öklömet a torkába dugom, hogy senkit meg ne haraphasson. Értem nem kár, ha meghalok, a fő az, hogy a többieknek ne legyen bántódásuk.

Mikor kitört a háború - 1914-ben - éppen búcsú volt nálunk muzsikaszóval, tánccal. - Elképzeltem, hogy jön az ellenség és már a hídnál van, hogy átjöjjön, de én felrobbantom a hidat és megmentem a mieinket. Persze a híddal együtt én is felrobbanok, de megéri! - Mindez persze csak vágyálom volt. Egy kicsit közelebb jutottam a "megvalósításhoz", amikor jelentkeztem a tífuszos betegek ápolására. Engesztelésül. Nem kaptam rá engedélyt. De Akiért tettem volna, elfogadta - ha másként is - az áldozatot: megkaptam a tífuszt és hat hétig feküdtem. El kellett titkolni, hogy ki ne vigyenek a kórházba. Életem legnyugodalmasabb ideje volt. Lelkileg szinte újjászülettem - és senki se tehetett szemrehányást, mert egyáltalán nem tehettem róla, hogy megkaptam.

C71yen lelki beállítottsággal egész természetes volt, hogy rögtönel{ J ragadott a gondolat: fölajánlom magamat a többiekért. Délután kint dolgoztunk az udvaron - ha jól emlékszem, zöldbabot tisztítottunk a konyhásokkal. Egyszercsak megszólal bennem valami: "Menj a páterhoz!" - Ugyan minek mennék? - Másodszor, harmadszor is hallom a sürgető felszólítást. Végül is azzal engedtem a nógatásnak, hogy úgy sincs itt. Nem is volt a szobájában, sem a sekrestyében. Megkönnyebbülten mentem be a templomba rövid látogatásra az Ur Jézushoz. Kifelé indulva meglátom Páter Gologit a padban - éppen az én helyemen. Feléje indultam. Intett, hogy ne zavarjam. Ki akartam menni, de visszaintett. Megálltam hát és vártam. Csak az elkezdett zsoltárt akarta befejezni. A gyóntatószobában aztán megmondtam, hogy szeretném magam áldozatul adni a többiekért. Hát amit erre kaptam, attól még a lélegzetem is elállt.

Azt hittem, kérésemet meghallgatja, tudomásul veszi és jóváhagyja. O azonban kemény, visszautasító hangon rámszólt, hogy mitképzelek én magamról, hogy egy ilyen senki és semmi, egy ilyen utolsó teremtés áldozata ér valamit Isten előtt és elmondott mindennek, csak jónak nem. Én meg csak ámuldoztam, hogy honnan ismer engem ilyen jól, amikor most beszél velem először és keserves sírás közben csak azt hajtogattam, hogy éppen azért, mert ilyen értéktelen semmi vagyok, akiért nem kár, ha elpusztul, ajánlom fel ma-