A Szív, 1974 (60. évfolyam, 1-12. szám)
1974-04-01 / 4. szám
/53 edíiűí} Is Dototü Őseit atya íításatbóO z a nap már olyan volt, mint ’ a többi. A vihar elmúlt. Az ég hatalmas, kék szeme mosolyogva nézett a földre. A föld szerényen, megtépázva, de már nyugodt alávetettséggel nézett az égre. A vihar sebei égtek és fájtak fölsebzett bőrén. A kis erdő ösvényeit jártam óvatosan. Vigyázni kellett, mert nemcsak letépett, száraz ágak hevertek, mint élettelen csontvázak a földön, de hatalmas, gyökerestől kiszakított fák is a z úton. Az erdőnek ez a része úgy nézett ki, mint egy csatatér. A győztes szélvihar elrohant már, de nyomában bokrok, fák hullái feküdtek a földön. Még idejük sem volt följajdulni és elnyúlni; úgy, a- hogy elzuhantak, egymásnak esve, gyökerükkel égnek, széttört karokkal, zúzott vállal, kettéhasadt törzzsel feküdtek élettelenül. Álltam mozdulatlanul és megdöbbenve gondoltam a vihar erejére. Ki temeti el ezeket az áldozatokat? Majd az idő, hiszen a friss roncsok alatt évszázadok fahullái süppedtek mállottán a földbe. Ahogy lassan és óvatos léptekkel folytattam utamat, hirtelen meg kellett állnom. Az ösvény csupasz kígyóvonalán egy gyökérdarab feküdt a földön. Mintha áramütést éreztem volna, olyan éles és biztos formát mutatott az ívalakú kemény gyökérdarab. Es amilyen világos és tiszta formát mutatott, éppen olyan világos és tiszta értelmet is. Mielőtt hozzáértem volna, mielőtt felemeltem volna, mielőtt körüljártam volna, hogy több szemszögből lássam, fölkiáltottam: A HARMADIK ENERGIA! A Harmadik Energia
