A Szív, 1974 (60. évfolyam, 1-12. szám)
1974-03-01 / 3. szám
134 kiáltások és suttogások' majd halálának, a halálos ágy mellett mondott papi imának, különös és hátborzongató újraébredésének - egészen addig, míg elcsendesülnek benne és körülötte a 'kiáltások és suttogások". Ez a film cselekménye. Fellelhetjük benne a klasszikus drámák hármas nagy egységét; a helyét (minden egy vidéki kastély bíborszínű falhúzatai és homályba merülő folyosói között történik), az időét (alig egy nap alatt megy végbe minden, telítve élesen a jelenbe nyilaló emlékekkel, a- melyek megérttetik velünk a szemünk láttára végéhez érő emberi ér letet) s a cselekmény egysége is megvan, bár aktivitás helyett olykor inkább a passzivitás ennek a cselekménynek a fő jellegzetessége. Egy emberéletnek itt nem a szabad lehetőségeit, hanem a már beért fanyar-édes gyümölcsét szemlélhetjük; egy elmúlt boldogság emlékét, egy hörgésbe fulladó utolsó lehelletét. Merte-e valaki is eddig a valóságnak ezt a vetületét tárni e- lénk? TCbb mint egy órán keresztül a halált látjuk "munkában"; a halált, aki egy fakidöntő elszántságával munkálkodik. S mindezt könyörtelen realizmussal ábrázolva; ahogy a halál megtöri ezt a törékeny női testet, a fájdalom kiáltásait sajtolja ki belőle, ahogy elváltoztatja a hangját, az arcvonásait, a tekintetét, a lélegzését; ahogy feljaj— dulásait környezetének suttogásai veszik körül, nővéreié és szolgálójáé, akik a maguk módján az élők egyensúlyát keresik a haldokló mellett. A haláltusa realizmusa mögött M kritikusok már minden lehetőt elmondtak a film tökéletes alakítóiról. Bergman stílusa sohasem volt tisztább, sohasem átütőbb erejű. Négy női főszereplőjéből a legtökéletesebb alakítást kihozta (a férfiak csak mellékalakok ebben a filmben). Hárman közülük (Ingrid Thulin, Harriet Anderson, Liv Ulmann) régi ismerőseink, számos Bergman -alkotás hősnőiként láthattuk őket s a negyedik (Kari Sylvan) első alkalommal is olyan otthonosan mozog ebben abergmani világban, mintha mindig benne élt volna. De a kritikusok dicsérete nem elég, látnunk kell ezt a filmet - ha van elég idegzetünk hozzá - mert minden képe, minden eldek- lamált szava lényeges eleme annak a felséges oratóriumnak, amely egészéből árad. De a film igazi nagysága túllépi a rendezés és alakítás tökéletességét. Kiválósága talán éppen abban a hajszálon lebegő egyensúlyban van, ami a haláltusa realizmusa (s egyetlen arcrándulásától, egyetlen verejtékcseppjétől sem kíméli meg Bergman a nézőt) és a benne megnyilvánuló, mögötte rejtőző misztérium között fennáll. Utolsó hördülése után a halott Agnes kiterítve fekszik virágok-
