A Szív, 1973 (59. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
Cser atya írásaiból 17 A "Bii Jacoub"-ot, Jákob kútját, olajfák szegélyezik. Egy nagyon öreg fát alátámasztottak. Csontkarjai erőlködve nyúlnak a szikrázó-meleg égbe. Jákob fája - mondják - már élt akkor is, mint fiatal olajhajtás. Amint a templomépület csigalépcsőjén lefelé haladunk, egyre nagyobb zsúfoltságba keveredtünk. Különféle utazási csoportok tolongtak a kút körül. A sarokba húzódtam és félighúnyt szemekkel János Evangelista elbeszélésére függesztettem szememet, úgy ahogy emlékezésem lapjain megmaradt. ... Dél volt. Egy szamariai asszony jött vízért a kúthoz. Jézus így szólt hozzá: Adj egy ital vizet. A szamariai asszony így válaszolt: Te zsidó vagy, ti lenéztek minket; hogy kérhetsz tőlem vizet? Jézus így felelt: Ha ráismernél Isten ajándékára és arra, aki tőled vizet kér! Te kérnél tőle vizet és pedig vizet, ami él! -Uram, még merítőd sincs és a kút mély. Honnan meríted azt az "élő" vizet? Csak nem tartod többre magadat Jákobnál, a mi ősünknél, aki ezt a kútat nekünk adta? Jézus így felelt: Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki az én vizemből iszik, nem szomjazik többé. Az én vizem forrássá válik benne, fölszökik benne és az örök életet adja neki... A zsúfolt tömeg a kút körül oszladozni kezdett. Odaléptem, megérintettem a kimart, kötéltől, favödröktől elvásott kő-kávát. Lenéztem. Mélyen-mélyen lent csillogott a kút vize. Egy fiatal svéd gyerek állt a kút-keréknél és húzta, húzta a vizet. Végre fölért a favödör. Oldalt egy asztalon poharak hevertek. Megragadtam egyiket, hogy merítsek. Egyik útitársam megrántotta a kezemet.- Csak nem iszik ebből a szennyes pohárból? Aki merít, iszik és csak odalöki az asztalra. Mindenféle betegséget szed itt össze... A vödörbe merítettem a poharat. Ujjaim jéghideg vízbe értek. Egy hajtásra kiittam ezt a pohár vizet, ahogy előttem négyezer év óta annyi-annyi szomjas ember. Galílea felé szótlanul ültem tereferélő útitársaim között. Az "Élő" vízre gondoltam, mely eloltja az élet szomjúságát.
