A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-09-01 / 9. szám
28 * a zsinat után kenységükben vérig sértett protestáns rokonokkal, ismerősökkel. Elangolosodásunk következménye az is, hogy a zsinat után ráébredtünk az egyéni elkötelezettség, az egyéni választás és döntés fontosságára. Hívek és papok számára egyképpen nehéz és meggyötrő élmény ez. Pedig egyszerűen csak annyit jelent, hogy nagykorúvá lettünk hitünk megértésében és gyakorlatában. Valamikor régen nem ettünk húst pénteken, mert ez volt az előírás. De az effajta önmegtartóztatás mögött nem volt több öntudat és egyéni jőszándék, mint - mondjuk- a közlekedési szabályok betartása mögött. Leadtuk adományunkat a templomunknak, az iskoláinknak és intézményeinknek, a papjainknak - de kevesebb megfontolással, kisebb figyelemmel, mint mikor a vendéglőben a pincér elé a borravalót kiszámoltuk. És hozhatnám a példákat a végtelenségig. - Es mit vesztettünk? A latin misét? Szépsége és méltósága tagadhatatlan, de ha közelebbről megnézzük, igazi hatással talán mindig csak az esztétákra és a középkorú emberekre volt. Néhány megszokott áj tatosságot? Legnagyobb részben a Földközi-tenger menti gondolkodás és érzelemvilág kifejezői voltak és a mi angolszász lelkünk sosem barátkozott meg egészen velük. És ezek után a "veszteségek" után ma mégis mintha tisztábban hallanánk Krisztus tanítását, jobban átértenénk mindeneket átfogó szeretetét... Ahogy mondtam, mindez nehéz és meggyötrő folyamat volt. Nem könnyű ráébredni arra, hogy nem lehet többé minden aprólékos kérdésben az Egyházhoz fordulni a "kész" válaszért; hogy "mi vagyunk az Egyház" és vannak esetek, amikor nekünk magunknak kell megtalálnunk a megoldásokat. Ahogy említettem, papok számára is problémákat hozott ez a változás. Nem utolsó sorban talán azért, mert a hívek régi függése, nyáj szerű magatartása önkéntelenül is a megfellebezhetetlen tekintélyhez szoktatták őket. Mindent összevetve mégis úgy gondolom, javunkra váltak ezek a változások. S az angol hagyományokhoz visszatalálva azt is észrevettük, hogy ezek tulajdonképpen a legrégibb katolikus hagyományaink is. Semmi jobban nem érzékeltette ezt velünk, mint a negyven angol és velszi vértanú szenttéavatása. Már pusztán a nevük csengése is megdobogtatta a szívünket. Angol mezők és velszi völgyek illata árad belőlük: Edmund Campion, John Lloyd, Margaret Clitherow... S aztán a vértanúsorsuk nem éppen azt az egyéni felelősséget, egyéni döntést, azt a Teremtő előtt magukr am áradást példázza, amely körül a mi egész zsinat utáni létünk forog? Nők és férfiak ezek a vértanúk az angol élet minden síkjáról és szinte min-