A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-04-01 / 4. szám
25 lehet az anyja? Hát ezt rövidesen megtudjuk. ♦ Azt mindenki tudta, hogy nem halt meg. Ha viszont él, miért nem vesz részt a fia nagy ünnepén és nem osztozik az örömében? Azt a lőcsfalvi pap is tudta, hogy a családban baj volt és az asszony egyszer régen eltűnt, de a részletes beszámolót az öreg Méhes a papjának csak akkor adta meg, mikor elment, hogy megkérje az ünnepi lakomán való részvételre. Mert az öreg, mint afféle falusi férfi nagyon m agának való ember volt és nem szeretett senkivel élete legnagyobb bánatáról beszélni. Azt is tudta mindenki, hogy a gyereket maga a gazda nevelte fel. Soha újra meg nem házasodott, csak dajkát fogadott'a gyerek mellé. De talán hagyjuk az öreget magát beszélni, amint papjának az irodában feltárult, amit a lőcsfalvi pap az "apa vallomásának" titulált.- Mer az úgy vöt, - kezdte a gazda - hogy egy éjszaka arra ébredtem, hogy sír a gyerek. - Etel, te! - szólok az asszonynak - sír a gyerek! - De az asszony nem mozdul. Erre meggyútom a lámpát, hát - Uram fia! - a feleségem nincs az ágyban! Nohát felkelek, nézem a gyereket a bölcsőben, hát elhallgat, oszt csak kapál kézivel, lábával. Szétnézek a szobában, hol lehet az anyja. Hát ahogy jobban nézek, látom, hogy a ruhásszekrény ajtaja kinyitva, a komód fiókjai kihuzigálva. Siethetett a pokol fajzatja - mert az ilyen csak az lehet - láttam, minden holmiját elvitte. Gondolhatja a főúr, mit érezhettem. Első dühömben cifrán szidni kezdtem az összes nőket Evátul kezdve a mostani időkig. Tisztába tettem a gyereket, ahogy egy férfiember éppen tudja, oszt ahogy az asszonytul láttam, tejet forraltam, oszt elkészítettem a cuclis üveget. Majd meg bebagyuláltam és átvittem a jő szomszédasszonyomhoz, Kelemennéhez. Oszt befogtam a lovakat, hogy áthajtok Rárősra, mert onnan hoztam asszonyt az én házamba, de biz a szüléi se tudtak róla. Uk is fel lettek háborodva. Hiába kerestük. Se híre, se hamva. Bevallom, még máig se tuggyuk, hová lett, mi lett belőle... Annyira el vótam keseredve, hogy a gyereket is utáltam, mer a szeme, az arca épp olyan vöt, mint az annyáé. Hazafelé is azon gondőkoztam, hogyan is szabadulhatnék meg a gyerektül is, ha mán az anyja ilyen csúfot tett rajtam. El is határoztam, hogy hazahozom Kelemennétül oszt másnap behajtok vele jó mélyen az erdőbe, oszt otthagyom. Lesz vele, ami lesz. Úgy is tettem. Kitettem a gyereket egy nagy bükkfa alá. Aludt. Felültem a szekérre, oszt gyí! - kifelé az erdőbül... Már kinn jártam a dűlőkön, de valami annyira belém markolt, hogy visszafordultam. Mire visszaértem, a gyerek mán
