A Szív, 1972 (58. évfolyam, 1-12. szám)
1972-03-01 / 3. szám
II nem ugrásszerűen. Isten sokszor megengedi, hogy küszködjünk, mert meg akar tanítani az alázatra és a benne való bizalomra. A sikertelenségnem jelenti azt, hogy bánatunk nem volt őszinte. Ilyen alkalommal gondoljunk arra, hogy Isten mindig hűséges és mindenkor szeret bennünket. Előbb vagy utóbb teljesen magához vonz majd bennünket. Egy napon Pálfordulásunk Isten felé tökéletes lesz. Nem vagyok egyedül! Az emberek száma csillagászati méretekben nő. Éhínség, betegségek, nélkülözések, tömeghalal pusztítanak. Ott is, ahol az ember viszonylag a társadalom védelme alatt él, sok kínzó probléma van. A világvárosok egyik nagy problémája a magányosság. Elképesztő dolgok villannak fel néha. Párizsban egy szegény öregasszony 44 napig feküdt holtan az ágyában. Az ajtó nem volt kulcsra bezárva. Más valahol egy nehezen járó asszony télvíz idején be akarta zárni az ablakot. Megbotlott, lábát törte, nem tudott felkelni. Kiáltozását senki sem hallotta meg, ott fagyott meg a padlón. Ezek szélsőséges esetek és ritkán fordulnak elő. Viszont ott élnek emberek a családban, a szomszédban — emberekkel találkozunk a munkahelyen, a szórakozóhelyeken és — ó, rémület! — a templomban, a bibliaórán is. Talán kedvesen köszöntjük őket, de semmit nem tudunk róluk, ők sem rólunk. Érdektelenül, ridegen sietnek el az emberek egymás mellett. Ismerősök talán megkérdezik egymást: „Hogy van, hogy van?" — de a választ már meg se várják. Ugyan kit érdekel a másik gondja, baja? Nincs is ideje, de türelme sem, meghallgatni a másikat. Nem is veszi észre, hogy az szenved és sikolt a megértés után. Megrázó esetről olvastam. Egy magas állásban lévő, köztiszteletben álló férfit a vizsgálóbíró elé hívtak. Egyetlen fia kettős, bestiális gyilkosságért állt vád alatt. Az édesapa kétségbeesetten, teljesen megzavarodva kérdezte: — Fiam, hogy tehettél ilyent? A fiú válasza megrendítő volt: — Édesapám, amikor csak felkerestelek, soha nem volt időd a számomra. Mindig csak azt kérdezted: „Mennyi kell?" Pénzt mindig adtál, de soha meg nem hallgattál engem. Magamra hagytál!" Amióta Isten útját járom, soha nem voltam egyedül. Nem ismerem a magányosság kínzó érzését! Nem vagyok egyedül! Sok-sok drága testvérem van szerte e földön, összekapcsol velük a közös élmény. Ök is, én is, találkoztunk Jézus Krisztussal, a Megváltóval! Kereszthalála szerezte meg mindnyájunknak a bűneink bocsánatát s az örök életet. A vele való találkozás tartalmat, értelmet adott az életünknek. Most ott járunk mind az ő nyomdokában. Nagyon szeretnénk az ő életét megvalósítani a magunk életében. Ez a sok közös vonás, közös élmény összekapcsol bennünket. Ez a magyarázata annak, hogy ha két újjászületett ember, akik még soha nem látták egymást, találkoznak, azonnal van kapcsolatuk egymással. Amikor egyszer hivatalos helyen ezt részletesen elmagyaráztam, elismerték, hogy ez a kötelék Krisztusban erősebb, mint a vérségi kötelék. A hivő ember komolyan veszi és éli a közösséget. Törődik a másikkal. Észreveszi, ha bajban van. Felkeresi, segít, imádkozik érte. Vele örül és vele szomorko- dik, magára veszi a terheit. Külön kellene szólanom arról a mély, elszakíthatatlan közösségről, amely a hivő embert a mennyei Atyával és az Ür Jézus Krisztussal egybefűzi. Isten törődik velem! Gondja van rám! Szerető mennyei édesatyám van és vannak testvéreim! Nem vagyok egyedül! Ungár Aladár vetés és aratás '
