A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-11-01 / 11. szám
32 ruha neki egy kicsit túl kackiás. - Miért ócsárolják az apák és a gyerekek olyan könnyen azt, ami a háziasszonynak nem sikerült és miért dicsérik olyan ritkán, ami ízlik nekik? Mi tartja vissza a férfit, hogy azt mondja a feleségének; - Ma igazán szép vagy, - ha az asszony kicsinosította magát? Jegyességük idején százszor is biztosította erről, pedig akkor nem volt olyan szüksége rá, hogy tudja, mint ma, tíz év után... Miért nem ajándékozunk egyszer virágot anélkül, hogy valami különös ok volna rá, egyszerűenmert ma szép nap van, vagy mert'szeretlek? Soha életünkben nem gondoltunk arra, hogy egyszer egy csinos cserép növényt vigyünk az olcsó kis varrónőnek, aki régi holminkat mindig újból helyrehozta; de a temetésre virágzó tulipánokat küldünk, - mert ezt "így csinálják". / Es ha a fiatal kiszolgáló a cipőüzletben félórahosszat hurcolja oda nekünk egyik pár cipőt a másik után, aztán végül elmegyünk és azt gondoljuk magunkban; - ennek a lánynak tulajdonképpen igazán sok türelme volt hozzám - miért nem mondjuk meg neki? Igen, miért? Talán mert oda sem gondolunk, mert rest a szívünk, vagy mert zsenirozzuk magunkat, mint annak az öreg hölgynek az ura, vagy a (kifelé) olyan tárgyias fiatalok, akikegyenesenpánikszerű félelemmel húzódoznak érzelmeik megmutatásától, mert az érzelmet giccsesnek tartják; igen okot találnak eleget mentségükre. De egyik sem mentség arra, hogy elmulasztottuk az alkalmat; amikor ezt a napot, ezt az órát egy kis boldogsággal, egy apró örömmel gazdagabbá tehettük volna. Kicsi dolog az ilyesmi - mondjuk, és nem is tudjuk, milyen mélyre hatolhat egy ilyen szó a másikba, milyen hullámgyűrűket verhet, "jobb egy picike gyertyát meggyújtani - mondja a kínai közmondás - mint a sötétséget átkozni". Carossa "A fiatal orvos egy napja" c. könyvében egy öreg szolgálóról beszél, aki valahányszor vonaton utazott, nem mulasztotta volna el, hogy előre ne menjen a mozdonyvezetőhöz és köszönetét mondjon neki. Es amikor tréfásan megtiltották neki, csak annyit mondott; -Ez a rendje a dolognak". Mosolygunk ezen - de sejtünk-e valamit az élet legnagyobb veszedelméből; hogy megszokottá válik valami, olyan megszokottá, mint a vonaton való utazás... ? (Friedl Eideng)
