A Szív, 1971 (57. évfolyam, 1-12. szám)
1971-10-01 / 10. szám
8 s a lenyelt víz eltávolításának. Végre a gyermek ismét lélegzeni kezdett. A vihar ereje állandóan erősödött. A víz folyton emelkedett, úgy hogy a család mind magasabbra mászott a fán, míg végül a legfelső ágakba kapaszkodtak már, amelyeket a szél ereje ide-oda csap- dosott. A víz még mindig emelkedett, s itt is elérte őket. Magasabbra kúszni már nem tudtak. Besötétedett. A szélhez most még az eső is csatlakozott, s az iszapos víz is lassan tovább emelkedett, halálos karjával átölelve őket. Az apa megcsúszott és a víz kis híján elsodorta őt a fiúkkal együtt. Az anya megparancsolta kisleányának, hogy kulcsolja kezeit nyaka közé és csimpaszkodjék anyjába. Az anya egy kézzel az ágba kapaszkodva, egyenként kihalászta fiait, míg az apának is sikerült ismét felkapaszkodnia a fára, s megint gondjaiba tudta venni a fiúkat. Nemsokára már a lélegzés is küzdelembe került. Az apa a süvítő szélben odakiáltotta feleségének: - Mindnyájan meg fogunk halni... ! Az anya visszakiáltotta: - Nem, kedvesem, nem fogunk meghalni. Velünk van az Isten... ! Nemsokára a víz már nyakukig ért. Az anya erőlködött, hogy kisleányának fejét a víz fölött tartsa. Hogyan is remélhette, hogy túlélik ezt?- Nem sok időnk van már hátra, mondta halk hangon az apa. Az anya azonban az égre emelte szemét, Ahhoz fordulva, aki egykor lecsillapította a Galileai tó viharát. Énekelni kezdett a süvítő szél és a bugyborékoló víz kísérete mellett: Atyám, Feléd nyújtom kezeimet Semmi más segélyt nem ismerek; Ha te visszavonulsz tőlem, / 0, hová menjek... Hit Szerzője, Hozzád emelem Fáradt, vágyakozó tekintetemet; O, bár megkapnám most ajándékodat; Mely nélkül lelkem eleped. Amint Wesley Károly régi énekét a szél magával vitte, az anya úgy hallotta, hogy az angyalok hatalmas kara vele együtt énekel. Amint a hit örökkarjaiba kapaszkodott, a keleti látóhatáron három fény sugár csillant fel egymásután.-Köszönöm, Istenem, köszönöm! - mormolta az anya. Kétség nélkül tudta, hogy a fénysugarak Istentől jöttek válaszként. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy a víz lassan, nagyon lassan apadni kezdett.
